GALAMBDÚC

KOSZTOS DIÁK
Már nyolc óra van, és még mindig nincs teljesen világos. Szürke a reggel, kicsit szomorkás. Még aludhattam volna, hiszen semmi különösebb dolgom nincs, de a hempergés nem az én műfajom. Ébredés, néha egy kis torna, mosdás, borotválkozás… Ez a megszokott menetrend, egészen diákkorom óta. Nézem a tükröt, és már nem az elnyűtt, ráncos arcot látom, hanem egy pelyhedző állú kamaszt… Eszembe jut az első borotválkozás…
A sátoraljaújhelyi középiskolába való beiratkozáskor kosztos diák lettem. Diákvárosokban ez egy bevált rendszer volt. Nyugdíjas családok, akiknek gyermekei már kirepültek, szívesen fogadtak kisdiákokat. A pénzből, amit fizettek értünk, maradt valamennyi, ami a nyugdíjukat kiegészítette.
Természetesen, ez egy kisfiúnak – akkor még az voltam – nem mindig volt egyszerű. Hiányzott az otthonom és hiányoztak a szüleim. Ez a helyzet azonban nagyon sokat adott is nekem. Így többek között megtanultam alkalmazkodni, megbecsülni az otthont, és azokat, akik körülvettek. Csodálatos embereket ismertem meg, akik nélkül szegényebb lett volna az életem.
Az első helyen egy pesti sráccal kerültem össze, azonban nagyon rossz hatással voltunk egymásra – ezért egy másik helyre vitt át édesanyám. Először szomorú voltam, de a kedves Mankó mama és Mankó papa szerető gondoskodása nagyon gyorsan megvigasztalt, noha itt nem voltunk szabadjára engedve. Esténként be kellett számolni arról, mi történt az iskolában, mi a házi feladat. Hétfőnként viszont korábban ébresztettek, és Mankó papa egy-másfél órás komoly számonkérést tartott, a heti anyagokból. Nem a bemagolt anyagra volt kíváncsi, beszélgetett velünk az aktuális témákról. Úgy fogta föl, hogy a gondjaira vagyunk bízva, és odafigyelt ránk, mintha a saját gyermekei lennénk. Fontos volt számára a testi, lelki, szellemi fejlődésünk. Tudta, hogy nem könnyű az otthonunktól távol lenni, és törekedett arra, hogy jól érezzük magunkat. Sokat beszélgetett, tréfálkozott velünk.
Amikor jól érezte magát, gyakran beszélgetett velünk az életről. A fotelban ülve, vagy kinn a kertben, a padon vagy a fűre telepedve. Érdekelte, miről mit tudunk, és hogy gyermekfejjel hogy látjuk a világot. Amit nem tudtunk, elmondta, amit nem jól tudtunk, azt korrigálta, nagy-nagy türelemmel és szeretettel. Közben nagyon sokat nevettünk. Szerettük ezeket a „duma-partikat”.
Volt egy rádió, amit vacsora közben gyakran hallgattunk. Ez a rádió elromlott és szervízbe kellett vinni. Vacsora közben rám szólt, hogy „Ejnye, Sándor, kapcsold már be azt a rádiót, hát hírek vannak!” Mire én pattantam, és mikor nevetni kezdtek, akkor jöttem rá, hogy megtréfált engem, nincs is otthon a rádió.
A csendes humorával mindig megsózta az életünket. Nagyon szerettük.
Amikor komolyabb témákról folyt a szó,-még az elején, mikor oda kerültem – azt mondta: „neked még nem szabad szólnod, neked még csíkos a hasad! Ezt én nagyon komolyra vettem. Határozottan emlékszem, hogy egyszer elvonultam, és egyre nézegettem magam a tükörben, hogy találok-e csíkokat a hasamon…
Később azt is megengedte, hogy postagalambokat tartsak. A röptetésnél is segített, és amikor hazamentem szünetre, akkor ő etette-itatta a galambokat, és figyelt, hogy minden rendben legyen a dúc körül. A röptetésnél is segített.
Amikor már pelyhedzett a szakállam, egy reggel odahívott magához. A kezembe nyomta a borotváját és azt mondta:
– Tessék fiam. Most borotválkozz meg ezzel. Aztán eredj, és vegyél magadnak egyet. Tartsd magad rendben. Ez úgy hozzá tartozik a tisztasághoz, mint a szappan vagy a fogkrém. Ezt ne felejtsd el! Ahogy emlékszem, az első borotva húzások nem mentek teljesen zökkenő mentesen, történt némi fazonigazítás az arcomon, de nagyobb vérontás nélkül megúsztam az ügyet. Egyébként nagyon hamar beletanultam, és titkon talán tetszett is a dolog, hogy már komoly fiatalember vagyok, hiszen borotválkozom… Az intelmet pedig nem felejtettem el, soha. Nem érzem magam jól, ha nem tiszta az arcom…
Mélyebb, szorosabb kapcsolat alakult ki kettőnk között, mint a többiekkel. Másképpen is kezelt. Bérmaapám is lett. Bérmálkozáskor felkértem őket, és vállalták a bérmaszülőséget, aminek akkor még mélyebb jelentése volt.
Sajnos, nem volt egészséges, gyakran voltak légzési problémái, asztmás rohamai. Megvolt az orvosa, aki ilyenkor ellátta őt. Én futottam el rendszeresen érte. Egyébként is én voltam a futár. Szerettem futni, gyors is voltam. Vásárolni is futva mentem. Mire a többiek elindultak volna, én már meg is fordultam. Ezek az asztmás rohamok az évek múlásával gyakoribbak és súlyosabbak lettek. Azt hiszem, ebben egy kicsit mindketten bűnösek voltunk. A cigaretta volt az egyetlen szenvedélye. Amikor össze tudott kapargatni néhány fillért, akkor megállt a konyhában, hátratett kézzel, én mögé mentem, kivettem a kezéből, már futottam is a trafikba egy pár szál cigiért, amit aztán a budiban föltettem egy helyre, hogy ő ott megtalálja. Motoszkált ugyan bennem, hogy talán nem lenne szabad, de annyira szerettem, nem tudtam megtagadni tőle.
Az utolsó alkalommal,- látszott, hogy nagyon rosszul van –szintén én rohantam el az orvosért. Nem is futottam tovább a város végére, hanem megálltam az osztálytársamék házánál. Az apja orvos volt. Reméltem, gyorsabban odaér és segít. A csengetésre az osztálytársam jött ki, akinek elmondtam, hogy milyen sürgős, életveszélyes helyzet van, és gyors segítségre lenne szükség. Ő azt mondta, hogy nincs otthon az édesapja. Nem hittem el, úgy láttam, hogy a teraszon lévő társaságban ott beszél az orvos is. Nem tölthettem az időt vitatkozással, rohantam tovább a mi orvosunkhoz, aki azonnal jött is. Sajnos, már csak a halál beálltát tudta megállapítani… Soha nem tudtam megbocsátani az osztálytársamnak, még akkor sem, ha valahol mélyen sejtettem, hogy előbb-utóbb mindenképpen elveszítettem volna Mankó papát.
A halála nagyon megviselt. Ő volt az első szeretett személy, akit elveszítettem, aki elment az életemből. Sokat jelentett nekem. Mondhatnám, apám helyett apám volt. Mert – noha apám is szeretett minden bizonnyal, – ezt soha nem mutatta ki. Mankó papától pedig oly sok figyelmet és szeretet kaptam!
Ma, több, mint 94 évvel a hátam mögött, még mindig gyakran jut az eszembe. Többnyire akkor, amikor a borotválkozó tükrömbe nézek. Lehet, hogy furcsa, de a lelkem mélyén még mindig fáj, hogy elment. Még mindig hiányzik.

Ma, 94 évvel a hátam mögött, még mindig gyakran jut az eszembe – többnyire akkor, amikor a borotválkozó tükrömbe nézek. Lehet, hogy furcsa, de még mindig fáj, hogy elment. Még mindig hiányzik.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!