Gyertyaláng

Lídia néni szelleme

Minden bizonnyal már az emberré válás hajnalán megsejtettük annak a világnak a létezését, ahol tovább folytatjuk evilági életünket. Azt sem volt nehéz kitalálnia az emberiségnek, hogy az oda költözöttek látnak, s figyelemmel kísérnek bennünket. Számos jel tette ezt egyértelművé. Az évezredek során rengeteg elképzelés született ennek mikéntjéről, de egyik sem tudott elfogadható magyarázatot adni arra, hogy ugyanakkor mi miért nem látjuk őket. Csak az elmúlt években bekövetkezett robbanásszerű elméleti és technikai tudás bírtokában sikerült a tudósoknak megfejteni ezt a megoldhatatlannak látszó rejtélyt, bár a nagy nyilvánosság előtt a nagyhatalmak egyelőre titokban tartatják. Érthető, hiszen ez a felfedezés alapjaiban fogja megrengetni az emberi társadalmat. Mostanra derült ki, hogy a két világ határán egy gigantikus méretű, tükörszerű képződmény létezik, amely a mi világunkból érkező fényt átvetíti a túlvilágra, az onnan érkező viszont nem tud eljutni hozzánk, mert elnyeli az objektum fekete anyaga. Így már érthető, hogy miért nincs semmilyen ismeretünk az ottani körülményekről. Pedig az odaátiak mindig láthatnak bennünket, mi meg sajnos sohasem pillanthatjuk meg őket. Ők így sok mindent tudnak rólunk. Szerencsére a mi helyzetünk sem teljesen reménytelen. Élnek köztünk ugyanis rendkívüli érzékenységgel megáldott emberek, akik képesek felfogni a túloldalra kerültek jelzéseit, s azt az erre kevésbé fogékony embertársaiknak továbbadni. Éppen egy ilyen esetet szeretne megosztani ez a kis írás a tisztelt olvasóval.

Gábrielék sötétedés után érkeztek az egy ideje lakatlan családi ház kapujához. Karácsonyeste volt, az idő kissé csípős, az utca teljesen néptelen. A homlokzatra furcsa, ijesztő árnyékot rajzolt a szemközti lámpa fénye, az eresz alatt pedig nyugtalanítóan villogott a riasztóberendezés kijelzője. Beléptek az udvarra. A kerítés mögött majdnem tökéletes sötétség fogadta őket. Óvatosan, tapogatódzva közeledtek a bejárati ajtóhoz. Mellettük váratlanul rekedtes női hang szólalt meg:
– Már itt vagyok! A macskáimat etettem. De csak négy jött elő. Nem tudom, hol lehet a másik négy.
Gábriel közben bement a házba, felkapcsolta a villanyt s beütötte a kódszámot. A sípolás azonnal elnémult.
– Bejöhettek! – szólt ki az ajtón. Csak vigyázzatok, hogy a macskák be ne surranjanak.
Az előtérben dermesztően hideg volt a levegő, de a belső szobában valamivel kellemesebb.
– Eljöttem délben, mondta Gábriel, hogy befűtsek. Begyújtottam a gázt, de úgy látszik, kialudt. Ugye te is tapasztaltad már, hogy vacakol egy ideje – fordult Zsófikához.
A szoba egyszerűen volt berendezve. A fal mellett dupla ruhásszekrény állt, vele szemben páros ágy egyik fele, a másik helyén speciális betegágy. Mellettük kétfelől kis éjjeliszekrény. Az ágyak végénél asztal, gyönyörű, hímzett terítővel leterítve, rajta valamiféle házilag eszkábált tartóban egy szál vadonatúj gyertya. A terítőt Gábriel édesanyja hímezte fiatal korában, a gyertyát a tartóval Zsófika hozta nemrég.
Sári süteményt rakott az asztalra, Zsófika meg egy üveg pálinkát és négy, halotti mécsesbe való gyertyát. Ezek fontos kellékei a megemlékezésnek, mondta, de nem indokolta meg, hogy miért. Aztán meggyújtotta a nagy szál gyertyát, majd a négy kisebbet is. Mindegyiket másik gyufával. Mert ezt így kell, de ezt sem indokolta meg, hogy miért.
Zsófika is a már korábban említett, rendkívüli képességekkel megáldott emberek közzé tartozott. Sok olyan dolgot megérzett, amire az átlagember képtelen volt. Bárhol a világon pattant ki például nagyobb földrengés, ő azonnal érzékelte. Csak ezt a hitetlen Gábrielt nem sikerült erről sohasem meggyőznie! Ez mindig gáncsoskodott, s ilyenkor Lídia néninek kellett tanúsítania, hogy ő ezt már azelőtt jelezte, mielőtt a hír elhangzott a tévében. Lídia néni pedig, talán tapintatból, soha nem cáfolta meg az ilyen kijelentéseket.
Képes volt a rontás levételére, de csak nagyon indokolt esetben lehetett tőle ilyen segítséget kérni. Aztán számos módszert ismert és alkalmazott az ártó szellemek távoltartására. Ilyen volt például a bejáratok környékének sóval való felhintése. A cél szentesíti az eszközt alapon lelkifurdalás nélkül szórta a sót a kerítés fémalkatrészeire, holott tudvalévőleg a só nem az acélt konzerválja.
Ilyen nem mindennapi tudással felvértezve költözött át szerény hajlékából évekkel korábban a tolószékbe kényszerült Lídia nénihez, s élvezhette a ház nyújtotta minden kényelmet. Ennek fejében gondozta Lídia nénit. Méghozzá tisztességesen. Hogy pontosan mennyire, arról Lídia néni biztosan tudna néhány adalékkal szolgálni, csak már nem tud. Már nem érez fájdalmat, nem kell már könyörögnie némi szívességért, és nem kell hallgatnia a lelkivilágától idegen szófordulatokat. Zsófika ugyanis gyakran, s élvezettel ékesítette mondatait olyan kifejezésekkel, amelyektől még a nyomdafesték is zavarba jönne. Aztán Lídia néni váratlanul átköltözött a másik világba, Zsófika meg kénytelen volt visszatérni saját otthonába.
Karácsony alkalmával fontosnak érezték, Zsófika, illetve Gábriel és Sári, a felesége, hogy itt a lakásban együtt emlékezzenek meg Lídia néniről. Felemlegették szeretetre méltó személyiségét, idős korában is kitűnő memóriáját, hirtelen halálának körülményeit. Sajnálták nagyon, hogy nem élhette meg azt a pár évet százig. Különösen Zsófika sajnálta, hogy pont akkor hagyta itt őt, amikor már jól egymáshoz szoktak, nagyszerűen megértették egymást, s már jól megkedvelte az életet Lídia néni házában. A nyugodt lánggal égő gyertya egy-egy ilyen kijelentés után hirtelen nagyot lobbant. Zsófika nézte a lángot és teljes meggyőződéssel közölte:
– Érzem, hogy figyel bennünket odaátról, s üzenni fog a gyertya lángján keresztül.
Lídia néni ismét lobbantott a lángon, ami tovább erősítette Zsófikát a hitében. Gábriel mosolygott ezen, s hogy ne nagyon zavarja az áhítatot, óvatos kötekedéssel csak ennyit mondott:
– Okozhatja ezt Sári lehelete is, hiszen közel ül a gyertyához.
Ám Zsófikát lehetetlen volt hitében megingatni. Makacsul bizonygatta azt a szerinte megcáfolhatatlan tényt, hogy Lídia néni márpedig látja őket. Gábrielt viszont butasága és a szellemek iránti érzéketlensége miatt nem lehetett ugyanerről meggyőzni. Ő a sercegést is inkább az égő kanóc tulajdonságának és nem a szellemek jelenlétének tulajdonította. Így aztán Lídia néni hiába üzent a lángon keresztül, és Zsófika is hiába igyekezett ezt Gábrielnek tolmácsolni, üzenete nem tudott célba érni. Pedig biztosan lett volna még mondanivalója a fiai számára. Talán szerette volna megtudni azt is, hogy miért nem hiányzik a másik fiának? Vagy csak azt szerette volna megköszönni, hogy ezek itt hárman összejöttek, s fontosnak tartották, hogy karácsonykor megemlékezzenek róla.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!