Jegeskávé

Kávéházi történet

Attila megtámaszkodott az autóján, és lassan szívta be, majd fújta ki a levegőt. Egy, kettő, három, négy… Számolt magában, ahogy a tréningen tanulta, de nem érezte magát jobban. Felnézett, és megakadt a szeme a kávéház feliratán. Talán egy hideg limonádé, vagy tonik segítene, gondolta, és megindult az üvegajtó felé. Ahogy átlépte a küszöböt, lenyűgözte a látvány. A kis kerek asztaloknál kedélyesen társalogtak az emberek, csillogó szemű párok, idősebb barátnők, és egy nagyobb társaság, akik felszabadultan és hangosan ugratták egymást. Attila elmosolyodott a tréfa hallatán. Ekkor látta meg a tükörben, a neki háttal ülő teltkarcsú nőt, aki őt bámulta és szintén mosolygott. Leült az ajtóhoz legközelebb eső asztalkához, és felvette az itallapot. Amikor sikerült választania, felnézett, és tekintete ismét összeakadt a fürkésző, szép, barna szempárral. Addig nézték egymást a tükörben, amíg a csinos pincérlány oda nem lépett hozzá.
– Jó napot kívánok! Sikerült választani? Mit hozhatok?
– Egy üveg tonikot kérnék.
– Más valamit? Esetleg egy finom kávét, vagy egy fagylalt kelyhet?
– Nem köszönöm, így is plafonon van a vérnyomásom.
– Rendben, akkor hozom a tonikot.
– mosolygott a pincérnő, és ellibbent.
Attila az órájára nézett, aztán a tükörbe. A nő most a laptopjába merülve dolgozott. Ujjai gyorsan száguldoztak a klaviatúra felett. Kis idő múltán hátradőlt, belekortyolt a kávéjába, és kíváncsi, nyílt tekintettel őt vizslatta. A férfi felbátorodott, felállt és odalépett a hölgyhöz.
– Csókolom. Ne haragudjon, hogy megszólítom, de ismerjük egymást valahonnan?
– Nem, nem hinném. – válaszolta bizonytalanul a szép szemű.
– Csak azért gondoltam, mert mióta bejöttem, észrevettem, hogy figyel engem.
– Én? – húzta fel a szemöldökét csodálkozón a nő. – Egészen biztosan nem figyeltem Önt, hiszen háttal ülök az asztaloknak.
– Igen, de a tükörben. – mutatott a férfi a falon lévő, fényes nagy tükörre.
– Nézze, én a tükörig sem látok nem hogy azon túl.
– Ezt hogy érti.
– Úgy, ahogy mondom, látássérült vagyok, így aztán ha akarnék sem tudnék szemezni senkivel, főleg nem a tükörben.
– Te jó ég! Micsoda helyzet, most bizonyára azt gondolja, hogy ilyen bután akarok ismerkedni… és akkor a laptop, azt még látja?
– Nem, beszél.
– KI?
– Hát a laptop. –
A hölgy kivette a füléből a headsetet, és a férfi felé nyújtotta.
– Ez borzalmas. Maga ebből ért valamit?
– Igen, már hozzászoktam. Az még borzalmasabb volt, amikor évekig nem tudtam írni és olvasni.
– Ez nagyon érdekes. Ha nem veszi tolakodásnak, megkérdezhetem, mit csinál?
– Könyvet javítok.
– Esküszöm nem vagyok gyenge elméjű, mégis olyan, mintha nem egy nyelvet beszélnénk.
– Tudja, ha nincs meg egy könyv hanganyagban vagy elektronikus formában, akkor beszkenneljük. A karakter felismerő persze különböző okok miatt nem tudja tökéletesen értelmezni a szöveget, így ráfér némi korrektúra.

– Hozhatom ide a tonikot? – lépett oda a pincérnő.
– Megengedi, hogy leüljek önhöz néhány percre?
A hölgy bólintott és a mellette lévő szék felé mutatott.
– Biztosan nem zavarom a bugyuta kérdéseimmel?
– Nem bugyuták a kérdései. Vagy mondhatom úgyis, hogy egészen biztosan én is butának tűnő kérdéseket tennék fel az Ön munkájával kapcsolatban.
– Akkor jöhet a következő? –kérdezte a férfi nevetve.
– Kíváncsian várom. Különben is, még mindig jobb egy kérdéssel több, mint egy rossz következtetés…
– Hogy javítja a könyvet? Mit csinál, ha fura karakter halmaz jelenik meg a képernyőn, akarom mondani a fülében?
– Ha csak egy-egy karakterrel van gond, akkor azt a szóból, vagy a szövegkörnyezetből ki lehet következtetni. Ha nagyobb a gubanc, mint itt most, ebben a fejezetben, akkor előveszem a könyvet, amiből a barátnőm kikeresi és felolvassa az adott részt. Csak épp beteg lett, de amikor telefonált, én már itt voltam.
– Ezek szerint rendszeresen járnak ide a barátnőjével?
– Igen, szinte minden kedden vagy csütörtökön a beosztásunktól függően.
– Ha akarja, szívesen lediktálom azt a részt ahol elakadt.
– Nagyon kedves, de nem szeretném rabolni az idejét.
– De hiszen én rabolom az Ön idejét! – nevetett a férfi.
– Rendben, itt a könyv, a 71. oldalon járunk, nagyjából az oldal alsó felénél.
Feljebb veszem a fényerőt és odafordítom a képernyőt hogy lássa a problémás részt.
– Igen, meg is találtam. Akkor diktálom.
Attila csodálattal nézte, ahogy a hosszú ujjak ismét táncra perdültek a billentyűk felett.
– Tökéletes, ezen törhettem volna a fejem, sosem jöttem volna rá.
– Á, most már értem. Amikor a tükörbe révedt, akkor gondolkozott, és ha megtalálta a megoldást, akkor elmosolyodott. Én balga meg azt hittem, hogy velem szemezik…
– Ez bizony valahogy így történhetett.
– Ne haragudjon, még be sem mutatkoztam; Kolozsvári Attila vagyok.
– Kovács Linda. – nyújtotta a kezét a lány. – Ön is gyakran jár ide?
– Még sosem voltam. Bevallom ügyeket intéztem és úgy felmérgeltek, hogy féltem olyan állapotban vezetni. Ahogy próbáltam lecsillapodni, akkor láttam meg ezt a kis kávéházat.
– Látja, minden rosszban van valami jó. – mosolygott Linda.
– Most, hogy így mondja, valóban. Ne haragudjon, mennem kell, lesz még egy tárgyalásom. Örülök, hogy megismerhettem, kedves Linda.
– Én is örülök. Bosszúságmentes tárgyalást kívánok!
– Köszönöm, rám fér…

A következő hét keddjén Attila leparkolt a kis kávéház előtt. Felhúzta a vállát, mintha csak azt mondaná, lesz, ami lesz, és kiszállt a kocsiból. Amikor a kilincsre tette a kezét, már látta, hogy Linda ugyanannál az asztalnál ül, és őrült iramban gépel.
– Csókolom, Linda, Attila vagyok.
– Jó napot! – nézett fel Linda a munkájából csodálkozó arccal.
– Megengedi, hogy idetelepedjek, amíg nem jön a barátnője?
– Tessék. Valószínűleg ma sem fog jönni, még mindig beteg. – mondta Linda mosolyogva.
– Jó napot kívánok! Mit Hozhatok? – lépett hozzájuk a pincérnő.
– A szokásos isteni finom jegeskávét kérném. – felelte Linda.
– Akkor két jegeskávét, ha olyan isteni, meg egy vázát, ha lehet. – tette hozzá Attila.
– Máris hozom. –felelte mosolyogva a lány.
– Vázát? – érdeklődött Linda.
– Igen, arra gondoltam, hogy hozok a tükörnek egy szál virágot hálám jeléül… Persze, ha tudtam volna, hogy ismét találkozunk… – válaszolta bujkáló nevetéssel a hangjában Attila.
– Ó, igen. Megértem. – kacagott Linda.
– Van egy kis időm, ha gondolja, segíthetek. – ajánlotta Attila.
– Ma is felmérgelték?
– Nem, ma kifejezetten nagyon jó napom van.
– Rendben, akkor adom a könyvet.
Úgy belemelegedtek a javításba és a beszélgetésbe, hogy észre sem vették, hogy egyre sötétebb lett a kávéházban. Csak akkor rezzentek össze, amikor nagyot dörrent az ég.
– Megijedt?
– az nem kifejezés. Ráadásul nem számítottam viharra, így se esernyőm, se kardigánom. – Sóhajtotta Linda.
– Ha megengedi, hazaviszem, autóval vagyok. Pakoljon össze, addig fizetek.
Linda elmentette az anyagot, és gyorsan berakta a táskájába a laptopját, a könyvet és az összecsukható fehérbotot is.
– Indulhatunk? – nyújtotta a karját Attila.
– Igen, de csak akkor ha ezt a kedvességet viszonozhatom egy következő alkalommal.
– Boldogan teszek eleget a meghívásának. – felelte Attila. – Várjon csak, a virág az asztalon maradt!- torpant meg a férfi.
– Csak nem akar a tükörnek csalódást okozni? Lenne szíve visszavenni tőle a virágot? – Nevetett rá Linda.
Attila átkarolta a lány vállát, és kiléptek az utcára. Amikor becsukta maguk mögött az ajtót még egyszer visszanézett a tükörben tündöklő vörös rózsára.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!