KMB

Az ablak mellett

Az ablaknál álltam, és bámultam az üveget. Tudtam, hogy minden kicsúszott a kezemből. Hogy
minden hiába volt: az egyhetes diéta (ami valójában önhánytatások és zabálások sorozata volt), a
napi kétszeri idegbeteg felülésezés az ágy szélénél, a méregdrága fodrász, még az elvesztegetett két
óra is, amíg megpróbáltam franciára festeni a körmeim, majd az egészet letöröltem. Nem érdekelsenkit
ez egy tízéves érettségi találkozón. Sőt, nem is veszi észre senki. És én is hányok magamtól.
Ironikus kijelentés ez egy bulimiástól.

Egyszer csak megjelent az ajtóban. Még mindig olyan volt, mint a gimnáziumban: bár a nadrágja
szára már kevésbé volt bő és a nyakából is hiányzott a ruhájához mindig passzoló színű, óriásgolyóslánc:
a szeme ugyanúgy csillogott. Élt. Tüzelt a tekintete: a gondolatoktól, a véleményétől, a
megvetésétől. Féltem tőle, féltem, mit mond majd. Mit mond, ha látja, hogy még mindig
ugyanabban a pocsolyában pacsmagolok, hogy Nándit szeretem, hogy neki akarok megfelelni, de
nem tudok, mert a nagy erőlködésben elveszik minden erőm, és nem marad elég élni. Annyira
irigyeltem. Mindenért.
– Szia! – lépett oda hozzám.
– Szia!
– Nem zavarok?
– Nem, dehogy, épp csak kijöttem egy picit, mert volt egy nem fogadott hívásom, aztán gondoltam
visszacsörgök, biztos fontos – indítottam be a sablon verklit.
– A fenét. Hányni jöttél ki. Láttam, mennyi pogácsát betoltál – basszus, akkor Nándi is látta.
– Lehet. De telefonáltam is.
– Hagyd már abba! – szinte rám kiáltott, erre nem számítottam.
– Pontosan mit?
– Az önutálatot. Hogy magadat utálod, amikor Nándit kéne.
– Nándit? De hát már évek óta nem is beszélünk. Miért kéne utálnom?
– Hát pont ezért. Mert elhagyott. Mert nem kellettél neki. Ez nem elég? – a szívembe mart minden
szava. Azt hittem, ott helyben összeesem.
– Nyilván nem vagyok tökéletes, igaza volt. Én annak örülök, hogy ez az egész megtörtént velünk.
De már túl vagyok rajta.
– Persze. Akkor véletlen az új ruha és az új haj is. Süt belőled a fodrászszag – legalább valaki
észrevette. Még ha nem is az, akinek szántam.
– Csak csinos akartam lenni.
– Csak neki akartál megfelelni. Mikor fejezed már végre ezt be? Istenem, annyira csodálatos ember
vagy. A legjobb ember, akit valaha ismertem. Ha lenne abszolút igazság és jóság, az Te lennél.
Csak hát nincs. De ezért nem Te vagy a hibás. Hanem mi. Úgy értem: mindenki. A világ. Na jó,
talán sokat ittam.
– Igen, lehet – mosolyogtam, de nyílt seb volt a szívem helyén. Hogy ez mindenkinek ennyire
egyértelmű? Hogy ilyen nyílt titok a nyomorom? – De művészkörökben belefér. És ha jól tudom,
hamarosan megjelenik az első könyved. Gratulálok! – muszáj témát váltanom.
– Igazából még hátra van egy fejezet. Holnap kell leadnom a szerkesztőmnek.
– Hát, igazán nem sieted el – én már biztosan egy hónappal ezelőtt leadtam volna. Valószínűleg
sterilebb is lenne, mint a Tied. Sterilebb és szarabb.
– Mindennek eljön a maga ideje. Aki siet, görcsöl. És közben elfelejt élni. Megélni. Ne piszkáld már
a körmöd, rohadt idegesítő – szinte már vérzett, annyira kapartam a francia fehérjéből maradt kis
pöttyöt, a hüvelykujjam oldalán.
– Bocs, csak… Na mindegy. Nem fontos. Azt hiszem, jobb ha hazamegyek.
– Elengeded? – Szikrázott a szeme.
– De mégis mit? Vagy kit?
– Elengeded? – menekülni akartam a szemei kereszttüzéből.
– Elfáradtam.
– Hát akkor elengeded végre?
– De én nem szorítottam sose.
–Én nem Nándiról beszélek. Magadról.
Az ablaknál állt, és bámulta az üveget. Gyönyörű és tökéletes volt, mint mindig. Formás lábak, vékony derék, frissen festett, tökéletes „se nem sárga-se
nem szürke” szőke haj, és szolidan, épp csak fényesre lakkozott köröm. Olyan volt, mint egy szobor, egy tökéletes, évmilliókig faragott szobor. Ha nem
tiszteltem volna ennyire, biztosan felrúgtam volna irigységemben. De tiszteltem. Mert velem ellentétben, ő sosem ítélkezett mások felett. Mert velem ellentétben,
ő mindenkit elfogadott és őszinte, gyermeki szelídséggel szeretett. Csak magát nem.

Hátra fordult. Még mindig olyan volt, mint a gimnáziumban: csak a szeme lett más. Mintha egy ötven éves, sokat megélt szempár nézne rám. Olyan végső elkeseredés
és szomorúság ült a benne, hogy kedvem lett volna az egész világot, magammal legelöl, pellengérre állítani: miért? Miért bántjátok, amikor sosem érdemelte
meg? Csak szeretett: a barátait, a barátját, az embereket. Csak megpróbált jó és tiszta maradni ebben az elcseszett világban.
– Szia! – nehéz volt megszólítani
– Szia!
– Nem zavarok? – sablon mondat, időhúzás.
– Nem, dehogy, épp csak kijöttem egy picit, mert volt egy nem fogadott hívásom, aztán gondoltam visszacsörgök, biztos fontos.
– A fenét. Hányni jöttél ki. Láttam, mennyi pogácsát betoltál – na jó, ez erős volt, tudom. De most beszélnünk kell. A lényegről.
– Lehet. De telefonáltam is.
– Hagyd már abba!
– Pontosan mit?
– Az önutálatot. Hogy magadat utálod, amikor Nándit kéne – nem tudtam tovább kerülgetni a forró kását. Nándi egy genny. Meg én is. Csak Te ezt nem tudod.

– Nándit? De hát már évek óta nem is beszélünk. Miért kéne utálnom?
– Hát pont ezért. Mert elhagyott. Mert nem kellettél neki. Ez nem elég? – én kellettem neki. Sunyin és titokban és nem felvállalva, de én.
– Nyilván nem vagyok tökéletes, igaza volt. Én annak örülök, hogy ez az egész megtörtént velünk. De már túl vagyok rajta. – Nem vagy tökéletes? Te vagy
a legtökéletesebb ember, aki ismerek.
– Persze. Akkor véletlen az új ruha és az új haj is. Süt belőled a fodrászszag – én hülye: támadok, pedig csak szégyellem magam.
– Csak csinos akartam lenni.
– Csak neki akartál megfelelni. Mikor fejezed már végre ezt be? Istenem, annyira csodálatos ember vagy. A legjobb ember, akit valaha ismertem. Ha lenne
abszolút igazság és jóság, az Te lennél. Csak hát nincs. De ezért nem Te vagy a hibás. Hanem mi. Úgy értem: mindenki. A világ. Na jó, talán sokat ittam
– ha tovább folytatom, elárulom Nándit. Elég lesz majd a könyvben. Bőven elég.
– Igen, lehet. De művészkörökben belefér. És ha jól tudom, hamarosan megjelenik az első könyved. Gratulálok! – Akkor gratulálj, ha elolvastad, és még hajlandó
leszel szóba állni velem.
– Igazából még hátra van egy fejezet. Holnap kell leadnom a szerkesztőmnek – Igen, ez, ez a párbeszéd is benne lesz.
– Hát, igazán nem sieted el.
– Mindennek eljön a maga ideje. Aki siet, görcsöl. És közben elfelejt élni. Megélni. Ne piszkáld már a körmöd, rohadt idegesítő – tényleg idegesített.
Hogy magát bántja, pedig engem kéne.
– Bocs, csak… Na mindegy. Nem fontos. Azt hiszem, jobb ha hazamegyek – menekül. Vissza az elefántcsonttoronyba.
– Elengeded?
– De mégis mit? Vagy kit?
– Elengeded?
– Elfáradtam.
– Hát akkor elengeded végre?
– De én nem szorítottam sose.
– Én nem Nándiról beszélek. Magadról.
Néha az ablakok tükörré válnak.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!