Korona

Lélektükör

Mártival 9 évvel ezelőtt ismertük meg egymást, de már néhány hét után mindketten úgy éreztük, mintha mindig is barátok lettünk volna. Ilyenkor szoktam elgondolkodni a reinkarnáció lehetőségén, mert másképp el nem tudom képzelni, , hogy két totálisan különböző ember, teljesen más neveltetéssel, körülményekkel, hogy találhat ennyire egymásra lelkileg. Vagy erre mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást?
Azt nem mondhatnám, hogy korábban nem is tudtunk egymás létezéséről, hiszen már évekkel előbb is lett volna lehetőségünk összebarátkozni. Találkoztunk, és mint később kiderült, már akkor is csodálattal figyeltük egymás életét. Ő felnézett rám, ahogyan koordinálom a családom, a háztartásom, a munkahellyel járó feladatokat, amiért olyan életet élek, amiről ő még álmodni sem mer. Én pedig épp azt csodáltam benne, hogy mennyire szabadon, felhőtlenül tudja élvezni az életét görcsök és megfelelési kényszer nélkül. Nem volt időbeosztása, kötelező feladatok, azt csinálta, amihez épp kedve szottyant. Lehet, hogy ez így azért enyhe túlzás, de nagyon spontánnak tűnt az életvitele. Persze az embernek mindig az hiányzik, ami épp abban a pillanatban nemlehetséges, és afelett is elsiklik, hogy a látszat többnyire csalóka. De akkor ezt tapasztaltuk, ennek alapján döntöttünk úgy, hogy talán nem is tudnánk közös témát találni, nem tudnánk egymást megérteni, annyira más úton járunk.
13 évvel később ismét kaptunk egy lehetőséget, ami által nem csak felszínesen, hanem mélyebben is megismerhettük egymást. Adódott egy kis gondom az informatikával, ezért kerestem meg Mártit, segítségét kérve.
Beszélgettünk, leveleztünk, először csak a technikai problémáról, majd minden másról is. Nyitott szívvel fordultunk egymás felé, amitől eltűntek azok a korábbi tévhitek, gond nélkül megtaláltuk a közös érdeklődési pontokat. Azokon a területeken, ahol nagyon eltérő volt az életünk, igyekeztünk pótolni a hiányosságainkat. Sokat tanultunk egymástól. Rövid idő alatt kialakult egy olyan kapcsolat közöttünk, amilyenben még nem volt részem addig. rácsodálkoztam, hogy egy barátság ilyen is lehet. Rá kellett döbbennem, hogy nekem eddig még nem is voltak igazi baráti kapcsolataim.
Talán, neki sem…
Könnyen és gördülékenyen álltak össze a mondatok, nem kellett alaposan megválogatni a szavakat, nem kellett őrségben állni minden gondolatunk, cselekedetünk felett, attól tartva, mikor, hol rontunk el valamit. Elfogadtuk a sajátunktól eltérő nézeteket, sőt érdeklődve figyeltünk egymásra, hiszen számunkra idegen világba tekinthettünk be ezáltal. Olyan természetesen folytunk bele egymás életébe, mint ahogy a kis patak csordogál a számára kijelölt mederben.
Az első személyes találkozás remekül sikerült, Mártit befogadta a családom minden tagja, és ő is megkedvelte a férjemet és a gyermekemet is. Duplán örültem, mert nincs annál kellemetlenebb, mint amikor kebelbarátnőnket nem szívleli életünk párja, és emiatt gyakorta adódnak konfliktusok.
Egyetlen egy vitára emlékszem közöttünk, amit néhány perc alatt rendeztünk. Szerencsére egyikőnk sem haragtartó, és mindketten törekedtünk a másik megértésére, A tüske eltávolítására, mielőtt még komolyabb bajt csinálhatott volna.
Apróság volt, mégis tipikus esete a napokig, esetleg hetekig elhúzható duzzogásnak. Egy olyan bagatell probléma, ami az élethelyzetünk különbözőségéből adódott, így egyikőnk sem tudta átgondolni, mit jelenthet ez a másik számára. Szerencsére volt bátorságunk felhozni a témát, megbeszélni, hogy mi esett rosszul. Végül már mindketten saját magunkat, és nem a másikat hibáztattuk a figyelmetlenségért, bár én komolyan gondolom, hogy nem is láthattuk előre ezt a helyzetet. Ennek meg kellett történnie, hogy megerősíthesse a barátságunkat.
Talán már egy, vagy több év is eltelt, amikor nagyon kétségbeesett levelet írtam Mártinak. Mérges voltam, tele voltam dühös indulatokkal, haraggal. Természetesen nem rá voltam kiakadva, hanem az egész világra, csak tőle reméltem megértést, egy kis lélek simogatást.
Helyette azonban egy elég rövid, semmiképp nem vigasztaló levél érkezett tőle. Leforrázva éreztem magam, amikor azt olvastam: Na, Regina királynő már megint földhöz csapkodja a koronáját.
Tökéletes tőr döfés egy barátnőtől, gondoltam, és már nyomtam is a re választ a levélre. Áradt belőlem a meg nem értett sértettség. Fogalmam sincs hány ezer karakteren keresztül dühöngtem, de amikor aláírtam a levelet, határozottan jobban éreztem magam. Elégedetten fújtam egy nagyot, mint amikor az ember jól odamondogatja a magáét, majd azzal a biztos tudattal dől hátra, hogy végre elrendezte a dolgokat. Azért még pislákolt itt –ott néhány kis tüzes parázs a lelkemben. Ebben a Regina királynőben benne volt minden utálatos dolog, amit az ember nem akar magáról beismerni. A hirtelen harag, a mások feletti uralkodási hajlam, a majd én megmondom, mi a tuti, a sértődékenység, a lobbanékony természet…
De ki szereti bevallani, hogy van egy másik énje is, az a nem épp kedves, mosolygós, örök optimista, amilyen általában. Regina királynő a dühös , elkeseredett, csalódott, aki dúl-fúl, ha valami nem úgy van ahogy elképzelte bezárkózva él valahol az Óperenciás tengeren túli kastélyában, de azért időnként felbukkan, és tör-zúz, hogy kő kövön nem marad körülötte. Természetesen ez csak néhány órával később tudatosult bennem. Akkor, amikor a válaszlevelemet végigolvasva átfutott rajtam az az érzés, hogy olyan ez az írás, mintha nem is én írtam volna, hanem valaki más.
Ekkor jött a hideg zuhany, hogy hiába döngölőm földbe a barátnőmet, azzal csak azt erősítem meg, amit mondott, hogy egy indulatos, hisztérikaként viselkedek. Lángoló arccal töröltem ki a levelemet, majd otthagytam az íróasztalt és le-fel járkáltam a szobában. Néhány perc múlva villámcsapásként ért a felismerés, hogy valóban, csak a hosszú, uszályos, brokát ruha hiányzik rólam, meg a korona amit időnként földhöz vágnék, ahogy még mindig le fel rohangálok, mint egy feldühödött sárkány.
Visszaültem a gépemhez, és bár nem voltam büszke magamra, őszintén leírtam az élményemet és azt a csodálatos érzést, ami eltöltött. A barátnőm által tartott tükörben tökéletesen megláthattam azt az arcomat, amit addig nem mert senki megmutatni nekem. Amiről nem tudunk, azon nem lehet változtatni. Fogalmam sem volt róla, hogy időnként ilyen elviselhetetlen is tudok lenni. De hála Márti bátorságának, őszinteségének, felfedeztem ezt a negatív oldalamat, és igyekeztem felülkerekedni rajta. Nem ment könnyen., De amikor a kontrollt elveszítve dühöngtem, pillanatok alatt bevillant Regina királynő képe, ahogy koronájával a kezében szaladgál, fel s alá. Ettől aztán nevethetnékem támadt, és már oszladoztak is felettem a haragos viharfelhők.
Eleinte gyakrabban, majd egyre ritkábban történt meg ez velem. Hála Istennek, meg persze a barátnőm által tartott tükörnek, lehetőséget kaptam arra, hogy felülkerekedjek néhány bosszantó tulajdonságomon, és fejlődhessek általa. Most, hogy felidéztem és leírtam a régi történetet, azon gondolkodom, vajon hány éve nem szólított már Márti Regina királynőnek…

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!