Kristály

Vég és kezdet

Ezen a reggelen is látta a nő a szokásos helyen.
Összeszorult gyomorral arra gondolt, egy nap sem telik el úgy, hogy ne találkozna vele.
Keserűen vette tudomásul, hogy így esélye sincs elfelejteni.
Ahogy elhaladt előtte, egymás szemébe néztek. Ezt sohasem sikerült elkerülnie, valami kényszerítette, hogy forduljon felé.
Mint a felkapcsolt lámpa fénye, oly hirtelen lobbant fel a gyűlölet lángja az egymásra tekintő szempárban. Bősz pillantásuk hűen tükrözte a bennük dúló érzelmi zűrzavart.
Mély csalódottság, fájdalom, szégyenérzet, megvetés, és ki tudja, még milyen érzések kavarogtak az egymást méregető, dühtől parázsló szemekben.
Gyomra újra jelzett, a halántékán dobolni kezdett egy ér. Minden erejét összeszedve, nagy nehezen elfordította arcát a szuggesztív szemekről, és lehajtott fejjel tovább vánszorgott. Mély lélegzetet vett, majd a levegőt egy ideig benn tartva, lassan fújta ki. Hat-hét ilyen lélegzetvétel általában segített az érzelmi sokk után lenyugtatni felbolydult idegzetét és kitisztítani a fejét. Életében először mélyen eltűnődött azon, hogy lehetséges-e bárki emberfiát igazán megismerni. Vajon hány ember élt már át keserű csalódást amiatt, hogy akiben feltétel nélkül hitt és bízott, e bizalommal visszaélt. Különösen a hozzánk legközelebb állók árulása fáj – gondolta szomorúan -, hisz beengedtük a másikat a lelkünk közepébe.
– Holnap újra látni fogom – gondolta nyugtalanul este, az ágyán ülve. Azt kívánta, bár soha többé ne találkoznának. Emlékezett, milyen borzasztó érzés volt az ellenszenvtől sütő szempárba nézni. Hirtelen jeges rémület futott végig a gerincén.
– Mi van, ha elmondja? – hasított belé a gondolat.
– Dehogy mondja, hisz mindig csak néz – nyugtatgatta zakatoló szívét.
– Csak néz, de hogy! – s újra végigfutott a hátán a hideg.
– Vádló szemekkel, kérlelhetetlenül néz! – fakadt ki hirtelen hangos szavakkal.
–Megborzongok a tekintetétől, mert tudom, ő tisztában van azzal, amit sosem mertem kimondani, még magamnak sem bevallani. Itt nem hallja senki, most kimondom és kiáltom, hogy bűnös vagyok, de ellenem is vétkeztek, kik szintén bűnösök!
Igaza van, ahogy rám tekint, és én is ugyanúgy nézek rá, mélységes megvetéssel.
Mert nem csak a szeretet, a gyűlölet is erős, mint a halál. A gyűlölet lángjai is tűznek lángjai! Elemészti az embert épp úgy, mint a félelem.
– Meddig? Meddig még? – folytatta erős felindultsággal hangos monológját.
– Meddig állod el az utamat vádoló sötét szemeiddel? S meddig kell nekem is ugyanúgy visszanéznem rád, mert másképp nem tudok? – kiáltotta még, és végre kitört belőle a belső feszültségét feloldó, lelkét könnyítő zokogás, csak úgy rázkódott belé.
Kicsit később, könnyes szemekkel arra gondolt, úgy befészkelt már szívébe a gyűlölet mérgező érzése, hogy talán soha nem tud kigyógyulni belőle. Főként, ha nap mint nap megkapja a találkozások lélekmaró dózisait. Ismét visszatért szívébe a rettegés.
Attól tartott, hogy egyszer megszólal! Ugyan mit fog mondani? Majd arra gondolt, hiszen tudja jól, mit mondana, és igaza lenne.
– Azt nem tudnám elviselni! – kezét szája elé kapva sikerült elfojtania feltörni készülő sikolyát.
– Nem, nem valószínű, hogy beszélne – morfondírozott tovább, emlékei között keresgélve. Eszébe jutott, valakitől azt hallotta, hogy az „eset” után mutizmusban szenvedett, teljesen megnémult.
– Eléggé elzártan él – gondolta lassan megnyugodva. – Egy macskát szoktam az ablakában látni. Fekete-fehér színű. Az is ugyanúgy néz, minta gazdája!
Este sokáig forgolódott az ágyban. Minduntalan egy vádoló szempár jelent meg előtte a sötétben. Hajnali négy körül izzadságtól lucskosan, kiabálva ébredt. Álmában a tigris méretűre nőtt fekete-fehér színű macska az összes bűnét ráolvasta gyűlölettől fröcsögő szavakkal, majd vörös tüzű szemeivel felgyújtotta az ágyát, és a torkának ugrott.
Villanyt se kapcsolva, rohant a folyosó végén lévő fürdőszobába, és csak csorgatta-csorgatta magára a hideg vizet. Visszatérve a szobájába ágyneműt cserélt, majd lassan lehiggadva átgondolta a teendőket. A hűsítő tusolás alatt hidegvérrel döntött.
– Nincs más megoldás: vagy ő, vagy én! – foglalta össze magában tömören.
– Meg kell szabadulnom tőle végleg és örökre! A rémálom figyelmeztetés volt, hinnem kell benne, az életemmel játszom, ha tovább várok.
Miután meghozta a döntést, semmi másra nem gondolt, csak annak mértani pontossággal megtervezett kivitelezésére. Tudta, hogy egy hajszálnyi hiba is végzetes lehet.
Miközben ez ügyben szorgoskodott, többször is el kellett haladnia „azon” az útvonalon. A forgatókönyv most is ugyanaz volt: odafordulás, a két gyilkos szempár egymásra meredése, elfordulás, főlehajtás, légzés, megnyugvás. Eközben némán könyörgött:
– Csak meg ne szólaljon! Ki ne teregesse, világgá ne kürtölje a titkaim!- gondolta remegve.
– Ha nem szólal meg „addig”, én megmenekülök. Új életet kezdhetek!- sóhajtott fel, s most végre, hosszú évek után, először nyílt ki magától úgy a tüdeje, hogy hatalmas mennyiségű, tiszta levegő tódulhatott belé.
Hirtelen valahonnan nyávogást hallott. – Jaj, a macska!- kiáltott fel ijedtében.
A macskáról megfeledkezett! Újra beleborzongott a rémálomba: a fekete-fehér macska őt meg akarta ölni, veszélyes, mint a gazdája! Ma éppen olyan gyilkos szemekkel méregette, mint álmában. Hozzáugrott és megkarmolta a kezét, még vérzett is! Nem maradhat, őneki is mennie kell, nem vihet egy bosszúszomjas, támadásra kész állatot az új életébe!
Ezzel elsietett, hogy a „művelethez” szükséges utolsó kelléket is beszerezze: egy pár erős, masszív kesztyűt.
– Akkor holnap – gondolta teljes nyugalommal, szenvtelenül. – Holnap vége lesz a rémálomnak. Holnap ők meghalnak, én pedig a holnapi napon megszületek. Megszületek az életnek, az örömnek, boldogságnak, a célnak! Mert cél nélkül nincsen élet. Nekem lesz célom, és lesz életem! Az én célom a szabadság, az elfogadás, az irgalom és a megbocsátás, egyszóval: a szeretet.
Ezért nem érzem bűnnek azt, amit holnap elkövetek.
A gyűlöletnek meg kell halnia mindkettőnkben. A félelemnek is pusztulnia kell. A szégyennek és megvetésnek, a hibáztatásnak, haragnak és a bosszúállásnak is meg kell semmisülnie. Akkor megszülethet végre az empátia és a feltétel nélküli szeretet, de mindenekfölött a hit és remény – mindezekben.
– Akkor hát holnap, végre szabadon! Én készen állok- húzta ki magát mindenre eltökélten.

Másnap, kezén még a vértől csepegő kesztyűkkel a fekete-fehér macskát kereste. Ám a macskák jó érzékkel veszik a veszély jeleit. Nem úgy, mint az ember!
Főként nem az az ember, aki visszanéz ránk, mikor a tükör elé állunk, vagy a lakásban elhaladván előtte, felé fordulunk. Aki kizárólag olyan képet mutat rólunk, amilyet mi mutatunk, legyen mosoly vagy bánat az arcunkon. Ha pedig keserű öngyűlöletet érzünk, mert nem tudunk megbocsátani se magunknak, se másoknak, akkor azt láttatja velünk.
Ám ha mindig csak vádoló tekintetű, bosszúvággyal teli, dühtől izzó szempárú Tükör-Ember néz vissza ránk, akkor azt a tükröt, még ha meg is vágja a kezünket, össze kell törni, és a külső sötétségre kell vetni! Legyen csak ott sírás és fogcsikorgatás!
Mi pedig vegyünk azonnal a helyére egy vadonatújat, a keretét díszítsük ki színes virágokkal és mosolygós szívekkel, majd álljunk elé bátran, és várjuk a csodát!
Így azután, amikor megvette fényes, új tükrét, máris olyan jóízűt nevetett bele, hogy hangos kacajára visszajött a fekete-fehér macskája! Szokásos helyére, a tükör előtti ablakpárkányra ült, s kedves kis pofikáját nézegetve, szemeivel pajkosan hunyorított.
A gazdi arca meg ragyogott az örömtől, de nem csak az új tükörben, hanem az összetört csillogó-villogó tükörcserepekben is, mert nem volt itt már sem külső, sem belső sötétségnek helye!

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!