Lelkitükör

Tükör által tisztán látni

Kora este volt, mikor lassan begördült a SZERELVÉNY, EGY kis falu vasútállomására. Zakó izgatottan ugrott le a vonatról, mert tudta, és érezte, hazatért. Nem sejtette persze, hogy miként fogadják majd, hiszen sok időt töltött távol. Már a középiskolát is a debreceni Református Gimnáziumban végezte, majd egyenes út vezetett a debreceni Egyetem Hittudományi karáig, ahol kitűnő minősítéssel végzett, református lelkészként. Az egyetemi évek alatt Svájcban is tanulhatottt, ami kétségtelenül nyitottabbá tette a fiatalembert, aki bár külsőleg alacsony, és vézna maradt, ám szellemi óriássá növekedett. Nem csak azért nevezték Zakónak, mert Illés Zakariásnak hívták, hanem azért is, mert ha diáktársaival együtt focizott, mindig vesztésre álltak, majd csúnya vereség várt csapatára. Kapta tehát az ívet társaitól, hogy bizony miatta lett zakó. Zakót gyakran bántották gyenge fizikuma miatt, de műveltségére, és komoly intellektusára hamar felfigyeltek tanárai. Egy valaki nem vette őt komolyan, ami nagyon fájt neki, ő pedig a szépséges Lídia volt. Már óvodában felfigyelt a kicsi lány angyali hajfürtjeire, aztán később ez a vonzalom szerelemmé alakult. Ahogy növekedtek testben, és lélekben, hamar láthatóvá vált a szakadék a két fiatal közt. Lídiára hamar szemet vetettek a falu ügyeletes csábítói, akik külsőleg kellemesebb benyomást keltettek a lányban, mint a vézna Zakó, de nem szerették igazán. Az természetesen hízelgő volt az akkor már fiatal hölgy számára, mikor az ifjú Zakó gitárjával ablaka alá járult, és szerenádot adott neki. Az idillt később megtörte Lídia Édesapjának dühös kiáltása, mellyel elzavarta a rémült udvarlót.

Elteltek az évek, Zakó Debrecenbe került, Lídia pedig a faluban maradt, így útjaik elváltak. A fiú aztán csak tanult, és tanult, majd az egyetem elvégzése után letöltötte segédlelkészi szolgálatát, és kitűnő minősítéssel letette a lelkészképesítő vizsgát is. Szülőfalujában nem volt lelkész, így jelentkezett a megfelelő helyen, és a presbitérium, az egyházközség tagjaival egyetemben megválasztotta gyülekezeti lelkipásztornak. És most, végre elérkezett az idő, eljött a beiktatás napja, tehát ezért utazott haza sok év után. Izgatottan sétált a parókia romos épülete felé, és azon gondolkodott, miként próbálja megszerezni a falu lakosainak bizalmát.

Ahogy teltek az órák, Zakó tervezgetni kezdte, hogyan teszi otthonosabbá a valaha szebb napokat is látott parókiát, majd támadt egy ötlete. Hol is él a falu kemény magja társadalmi életet? A kocsmában! – Adta meg magának a választ az ifjú lelkész. Ha valóban szeretne az emberek bizalmába férkőzni ebben a faluban, akkor közel kell kerülnie hozzájuk. Hamar lazább öltözéket vett magára, felkapta kedvenc gitárját, és pipáját, majd elindult a zsugába. Igen, a Zsugába, ahol számtalan estét rexeztek Lídiáékkal régen, és ahol Édesapja megkóstoltatta vele a bort, mielőtt elkerült volna a családtól.

Ahogy belépett a füstös helységbe, azonnal elméjébe tódultak a régi emlékek.
Az öreg Zsuga hű maradt önmagához kopott falaival, viseltes ablakaival, melyeken most is repedezett az üveg. A hosszúkás fa asztalok körül sörpadok várták a betérő vendégeket. A bejáratnál egy pult állt, körötte bárszékekkel, melyeken sokat koptatott már az idő vas foga. Az épület hátsó részében egy rexasztal foglalt helyet, mely szintén nem volt friss darab. Ahogy belépett, gyanakvó tekintetek szegeződtek rá, majd hallotta a sustorgást is:
– Ez meg ki? valami városi gyerek?
– Ugyan! Ez az új hittérítő, a Zakó. Meg sem ismeritek? –
Az ajtó hirtelen kicsapódott, és egy negyvenes éveiben járó, izmos férfi libbent be rajta. Tekintete zakóra tévedt, és meg is kérdezte hamar tőle:
– Te meg honnan pottyantál ide törpe?
– Magának is szép estét. – Köszönt vissza az ifjú lelkész, majd határozottan leült egy szabad asztalhoz.
Az izmos, nagyhangú ember ledöbbent, a fiatalember határozottságán. Nem volt ahhoz szokva, hogy megkérdőjelezzék tekintélyét. Ő volt ugyanis a faluban az, akit csak Nagyhangú Mihálynak neveztek. Ő volt a kocsma egyik törzsvendége is, és ha megszólalt, még a csillár is megrezzent a mennyezeten. Vitás ügyekben gyakran ő tett igazságot, mert adtak a véleményére, ami persze nem volt mindig kifizetődő. Most viszont valaki olyan emberrel került szembe, aki ugyan fizikailag gyengébb nála, ám határozott, és nem riad meg az emeltebb hangoktól.
Zakó Mihályra nézett, és a tárgyra is tért:
– Nincs kedve leülni az asztalomhoz? Cseveghetnénk egy jót. Ha még mindig olyan zamatos itt a bor, akkor a hangulatunk is oldottabb lehetne.
– Csevegni? Ugyan miről? – Kérdezte arrogánsan Mihály.
– Amiről csak szeretnénk. A szó már csak olyan, hogy ha megindul, nehéz gátat szabni neki.
– Mi vagy te törpe? Talán irodalmár, hogy ilyen úriasan beszélsz?
– Ó, nem. Pap vagyok. Apám az öreg Illés Botond, az asztalos.
– Ó igen! Boti bácsi. Na leülök no.. –
Mielőtt helyet foglalt volna, kilépett az ajtón, eloldott egy termetes, fekete kutyát az egyik közeli fa mellől, majd erős lábhozt kiáltott, és besétáltak a helységbe.
– Félsz a kutyáktól törpe?
– Nem, de maradjunk a Zakónál, ha kérhetem!
– Nah, jóvan. Igor ül, fekszik! KI hoz bort? –
Zakó határozottan felállt, és a pulthoz lépett. Ahogy a pultos lányra nézett, megállt benne az ütő, és csak halkan tudta megkérdezni:
– Lídia! Te itt?
– Ismerjük egymást?
– Jobbban, mint gondolnád. Nem ismersz meg? –
A lány tűnődve nézett végig Zakón, majd hirtelen felcsillantak égszínkék szemei:
– Zakó! Te kis bolond! Ennyi év után? Mi járatban vagy?
– Én lettem itt a lelkész.
– Valóban? Nem lesz könnyű dolgod. Ez a falu már nem olyan , mint rég.
–Mindig szerettem a kihívásokat. Ezért is csaptam neked a szelet Lídia drága.
– Mit adhatok?
– Egy üveggel kérnék abból az ízletes vörös borotokból.
– Na igen, a bor. Az az egy még nem változott. –
Zakó vissza is tért hamar az asztalhoz egy üveg borral, és két pohárral. Mihály hamar előkapta bicskáját, majd egy hirtelen mozdulat, és enyhe pukkanás kíséretében, kinyílt az üveg.
– Beszélgetni akartál, hát beszélj! – Szólalt meg határozottan Mihály.
– Muszáj ezt ilyen kötötten? Beszélhetünk bármiről, de akkor kezdjük az elején. Mióta él a faluban?
– Hogy mióta? Nagyjából mióta az eszemet tudom.. Apám kamionosként dolgozott, aztán én is oda kerültem, kamionsofőrnek. Na és te? Miért pont ide evett a fene, hogy itt legyél pap?
– Nem jó ez így Mihály. Te tegezel, én magázzalak?
– No, jól van. tegezzél, ha ettől boldog vagy! –
Zakó bort töltött mindkét pohárba, majd kivette pipáját a szép, díszes pipatáskából, és tisztogatni kezdte.
– Szóval kamionozás? No és család? gyerekek?
– Van két fiam, és egy lányom. Nagyon büszke vagyok rájuk. Tudod, ha gyerekeid lesznek, megváltozik minden. Mellettük nem kell erősnek lennem, mert olyannak szeretnek, amilyen vagyok. No, de te? Tetszik a pultos csaj mi?
– Nevezzük Lídiának, ha nem okoz ez gondot!
– Tőőőlem! No, de tetszik?
– Óvodás korunk óta ismerjük egymást, csak én elkerültem a faluból. Ha nem gond, rápöffentenék, erről csak így tudok beszélni.
– Tőőőlem! Tudnod kell öcsém, hogy van egy kisfia, de mákod van, mert a férjétől már elvált.
– Mákom akkor lenne Misikém, ha szeretne igazán, és komolyan venne. Na, de mesélj tovább! –
Míg Mihály beszélt, Zakó elővett egy bőrtasakot, és pipadohányt kezdett tömni belőle az öblös gyökérpipába. Mihály nagyot kortyolt a borból, majd folytatta:
– Ti papok értitek a dolgokat. Nehéz sorunk volt, és ez a falu már nem olyan, mint rég. Bővültek a lehetőségek, de sok lett a munka nélküli ember, ezért hát az alkoholista is. Ahhoz kicsi a mi kis falvacskánk, hogy saját lelkészt kapjunk, pedig szomjasak a lelkek, ha érted.
– Már itt vagyok. Én csak itt vagyok lelkipásztor. – Zakó megtömte pipáját, majd rágyújtott.
Mihály ismét kortyolt a poharából, majd folytatta:
– Szerettem volna zenekart, mert konyítok a dobhoz, és a gitárhoz is, de nem tudtam kitörni. Míg az asszonyt meg nem ismertem, inni kezdtem, de megismertem őt. Járok azért ide, mert a Zsuga a második otthonom. Valaha azt hittem, zenész leszek, és megváltom majd a világot. –
Zakó csak hallgatott, és csendesen szívta pipáját. Ő is gitározott régen, és bizony az ő élete is alakulhatott volna így, ha nem jut hitre, és nem indul az álmai után. Meglátta Mihályban a régi Zakót, aki tele volt szorongással, és az is kiderült, hogy arrogáns modorával Mihály csak elesettségét leplezi. A régi Zakó csak menekült az őt gúnyolók elől, de még időben jött a változás, mely egyelőre Mihályt elkerülte. Ahogy nézte a nagyhangú, izmos embert, úgy lett neki egyre ismerősebb. Hírből hallott már róla gyermekként is, hogy bizony fiatalon falta a nőket, és hangjától már akkor is zengett az utca. Volt viszont valami félszegség is Mihályban, ami abból is látszott, ahogy elvette a poharat az asztalról, mikor zakó töltött neki. Különösnek hatott ez a kettősség, de magára ismert ebben is.

Sokáig beszélgettek még, majd elérkezett a zárás ideje. Lídia kedvesen megkért mindenkit, hogy hagyják el a Zsugát, majd Zakóra mosolygott, és azt kérdezte tőle:
– Holnap este bejössz? Rexezhetnénk, mint rég, és beszélgethetnénk. Túl sokat bántottalak téged. Kis bolond Zakó! –
Zakó bólintott, majd egy könnycsepp gördült le arcán. Egy estén találkozhatott tükörképével, és a szeretett nővel. Kezdetnek ez nem is megvetendő, de hirtelen erőt vett rajta a fáradtság. Ahogy sétált a poros utcákon, Mihály termett mellette, és kemény hangján megszólította:
– Zakó! Állj meg kicsit! Az ott a válladon egy gitár?
– Az Misikém. Miért kérded?
– Van az udvarunkon egy kis melléképület. Ha van kedved, gyere velem, és jammeljünk! Együtt talán feléleszthetjük a zene kialudt lángját, vagy valami ilyesmi.
– Menjünk Misikém! – Felelte Zakó, és elindultak az éjjeli esőben.
Derék lelkészünk szívébe öröm költözött, és a remény, hogy felvirágoztathatja Isten segítségével a kicsiny falu lelki életét, és zenélhet ismét, ami lételeme volt mindig is. Zenélgetés közben megitták a maradék bort, majd hamar elálmosodtak. Mihály hálózsákokat hozott a másik épületből, és lepihentek. Hamar rájuk szállt az álom, majd mire felébredtek, szikrázóan sütött a nap.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!