levendulalány

A lány a tükörben
Olyan sok jó hely van a világon, ahol éppen lehetnék. Mehetnék például iskolába, mégha enyhe túlzás is azt állítani, hogy egy kemény padban sokkal jobban érezném magam, miközben a tanár monoton magyarázatára koncentrálok. Vagy mehetnék például kirándulni, sétálni egyet a napsütötte hegyekben, néha futva, mintha csak elszaladhatnék a problémák elől. Mindegy hol, de messze innen, keresnék egy hegyi patakot, hogy elmerülhessek az édes semmittevés gyönyörében, miközben a tekintetem a fehéren habzó hullámokon pihentetem.
Igen, ezt mind csinálhatnám. Ehelyett itt ülök a pszichológus néptelen rendelőjében, miközben a vágyott lankás lejtők helyett csupán négy némán ásító szürke fal mered rám. Egy lélek sincs itt rajtam kívül, így tudat alatt egyre gyakrabban tekintek az ajtón túli hívogató világra. Mentségemre szóljon ugyan, hogy eltöltöttem itt egy végtelenül unalmas tizenöt percet, sőt, meggyőződésem, hogy a falióra mutatója megállt a kedvemért.
Hogy eltereljem a gondolataimat, kinézek az ablakon. Egy anyuka sétál erre, szeretetteljes tekintettel figyelve izgő-mozgó kislányát. A lányka nem lehet több hét évesnél, és bár nem egy szépség, a belőle áradó boldogság valósággal vonzza az emberek tekintetét. Orcáit szeplők százai borítják, metszőfogai pedig az átlagosnak jó másfélszeresei, ám hiába sorolom, ő mégis boldog. Kacag a pillangókon, nevetve nézi meg-meglibbenő rózsaszín szoknyáját. Fején műanyag korona, vélhetően farsangi bálba igyekeznek-vagy csak mint a legtöbb kislány, ő is hercegnőnek képzeli magát. Ezen még én is mosolygok: tudom már, kire emlékeztet az előbb látott leányzó, hiszen ennyi idős koromban igazán hasonlítottam rá.
’Elég!’ Kiálltja az elmém, én pedig az emlékektől kábán belebámulok a rendelő egyik, még föl nem fedezett sarkába. A csupasz falon egy hatalmas, aranykeretes tükör lóg, akkora, hogy nem is értem, miért nem fedeztem fel eddig. Engem mégsem a tükör érdekel, sokkal inkább a lány, aki onnan visszanéz rám. Mintha eddig szándékosan kerültem volna tükörbéli hasonmásom pillantását, most olyan mohó tekintettel bámulom őt. Keresem benne magamat, keresek egy kislányt, egy hajdani rózsaszín hercegnőt. Emlékszem, óvodásként mindig megtaláltam. Imádtam a kissé kuszán álló, göndör fürtjeimet, nem is beszélve a kíváncsi zöld szempárról, és a feltűnően széles mosolyomról. Akkoriban valahogy elkerülte figyelmem a hosszú orrom, és a kelleténél jóval vaskosabb termetem, igaz, hogy évekkel később az iskolatársaim nem felejtettek el emlékeztetni rá nap, mint nap, ahogy egyre nagyobbak lettünk. Vajon ha elfogadnak, én is elfogadtam volna magamat? Talán nem kellene itt ülnöm, súlyos ütésnek érezve az óramutató minden egyes rezdülését?
Ha valamit, hát az emlékeket mindig is utáltam. ’Ha nem jön a doktornő egy percen belül, én ugyan nem maradok tovább-gondolom, és valóban, a következő pillanatban arra eszmélek, hogy kezem a hűvös kilincsen pihen. Mintha fojtó víz alól bukkannék felszínre, olyan megkönnyebbüléssel tölt el a gondolat, hogy idő előtt szabadulhatok a nyomasztó helyiségből. Már nyomnám le a kilincset, amikor egy mustráló tekintetet érzek a hátamon. Képtelenség. Hiába pördülök meg, csak a tükörképem, a saját zavart tekintetem bámul kitartóan. A tükörbéli lányt láthatólag nem tette boldoggá a szabadság gondolata, mégha én boldognak is éreztem magam. Ellenkezőleg, hasonmásom határozottan csalódottnak tűnik, és rá kell jönnöm, hogy magamat látom, én csalódnék magamban, ha a könnyebb utat választanám. Igen, egyszerű lenne kisétálni az ajtón, és elfeledni ezt a napot, mintha sosem jártam volna itt. De lehetek valaha is egészséges, ha nem várom meg a segítséget? Hiába várok választ, a tükör nem felel. Kezdem megérteni, hogy erre a kérdésre rajtam kívül senki nem tud válaszolni.
A tükörbéli lány továbbra is engem bámul, mosolyog, és mosolygok vele én is a saját tehetetlenségemen. A mosolyból nevetés lesz, ki akarom nevetni a világot, amiért oly igazságtalanul bánt el velem, és sok hozzám hasonló fiatallal. Mintegy varázsütésre, érzem, hogy sziklanagyságú kövek gördülnek le a szívemről, és egyszeriben nem is találom olyan csúnyának azt a gödröcskés arcot…
Azon kapom magam, hogy maradni akarok, már nem gondolok a kinti világra. Hiszen nem szeretnék mást, csak újraélni egy óvodás kislány naiv érzéseit, szeretni akarom a vaskos derekat, a szerteálló fogakat, és a szemeket, melyek a tükörből kacsingatnak rám. Idáig jutok a gondolatmenetben, amikor végre kitárul az ajtó, és belép a jóságos, fehér köpenyt viselő doktornő.
-Örülök, hogy eljött!-megnyugtató hangja élettel tölti meg az üres termet, miközben a faliükör elé lép, hogy megigazítsa szélfútta tincseit. Nem is sejti, mennyit vívódtam én azelőtt a tükör előtt állva, mennyit ártott, és mit segített nekem az a fényes üveg.
-Igen, eljöttem.-ismétlem a doktornő szavait, majd miközben leülök vele szembe, hosszú idő óta először boldognak érzem magam.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!