Lufi

A kis hamis

Szombat délután volt, amikor az egész heti munka befejeztével a háztartási munkák sora várt Verára.
A gyerekeket betessékelte a nagyszobába. Kiöntötte a dobozból a játékhalmazt és a hároméves Petinek, hatéves Gyöngyikének kiadta a munkáját. Építsenek várat. Ez most az ő dolguk, mamáé meg a mosás.
Már előre be voltak áztatva a család mosásra váró szennyesei. Sietni kellet, mert szükség volt a fürdőszobára a gyermekfürdetés idejére.
Míg a mama szorgalmasan rakta mosógépbe a ruhákat, utána öblítette, majd centrifugába hajtogatta, a gépek zúgása közben a kisfia üvöltő hangjára lett figyelmes.
Kilépett az előszobába, ahol a gyermeket a nagy tükör előtt találta, ahogy meredten nézi magát. Arcára kiült a rémület, amibe egész teste beleremegett. Feltartott remegő kezekkel bámulta magát. Szemeiből csorogtak a nagy könnycseppek. Tátott szájjal üvöltött.
– Szent ég! Mi bajod van? Mi történt? – kérdezte Vera. Felkapta a kisfiút és nézegette, hogy nincs-e rajta sérülés.
Peti a mutató úját mutatta, aminek a végén egy apró vércsepp volt.
– Jaj, nekem és ezért kell annyira üvölteni? Hiszen ez csak egy ici-pici szúrás? Annyira fáj?
– Nem annyira, de le fogok ereszteni – hüppögte és a nyakát egészen kitekerve kereste magát a tükörben.
A mama oldalra nézve kislányának a huncut, mosolygós arcát látta kikukucskálni a nagyszobából.
– Mi az, hogy le fogsz ereszteni? Nem értem.
– Hát azt mondta Gyöngyi, hogy ha valaki megszúrja az úját, akkor kilyukad a bőre, és mint a lufi leenged. Ilyen picike lesz – apró ujjaival körülbelül négy centit mutatott.
– Aha, értem. Te meg elhitted ezt a hazugságot. Ne félj! Ez nem igaz. Testvéred téged csúnyán becsapott.
– De a lufim is leeresztett és kicsike lett.
– De te nem vagy lufi. Te egy kisfiú vagy.
– Gyere csak ide kislányom!
– Nem kapok ki? – kérdezte félve.
– Nem! Ha idejössz, megöleled az öcséd és megígéred, hogy többet nem csapod be és nem ijeszted meg ilyesmivel. Ha legközelebb rajtakaplak, akkor szigorú leszek. Nem szégyelled magad, hogy kihasználod a kisebb tudatlanságát? Inkább tanítanod kell olyasmire, amit te már tudsz.
– Bocsánat Petike! – hajolt az öccséhez és átölelte- nem tudtam, hogy ennyire buta vagy.
– Azt hiszed, hogy az elég, hogy azt mondjuk bocsánat. Ha valakinek fájdalmat okozol, azt nem lehet csak bocsánatkéréssel elintézni. Ráadásul butának nevezni? Ő még kicsi és nincs annyi tapasztalata, mint neked. Te kihasználod, hogy okos és érdeklődő kislány vagy. Neked tanítanod kell az öcsédet és óvni olyasmiktől, amit te már ismersz, tudod, hogy veszélyes dolgok. Ugye emlékszel arra, hogy soha sem mondom neked valamiről, ami veszélyes, hogy NEM SZABAD. Mindig elmondom, hogy miért óvlak bizonyos veszélyektől, miket én már ismerek.
– Hát akkor többet nem csaplak be. Meg ígérem, hogy vigyázok rád – közben testvére felé hajolt és átölelte.
– Remélem, hogy be is tartod és a lelkiismeret tükröd mindig tiszta fényes marad – mondta a mama és visszament a munkáját folytatni, mielőtt elkezdett egy várat építeni a gyerekekkel. Kérte, őket hogy fojtassák. Ha kész vannak az építéssel, akkor szóljanak, hogy megcsodálhassa.

Talán ez a gonosz ötletből született tanulság építette fel azt a máig is felnőtt korban lévő odafigyelést és féltést a kisebbel szemben. Mind máig tiszta Gyöngyike lélektükre. Nincs olyan nap, hogy ne hívná fel telefonon, hogy tudjon róla. Ha kell első a segítésben. Vera meg nagyon büszke rájuk.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!