Májusi eső

Tükör Viktória

Viktória sajnálta azt a pár órát amit még édesded alvással tölthetett volna. Biztosan az előtte álló
napok kérdései piszkálták fel álmából. Az a fránya lámpaláz, és a drukk, az lehet az oka a nedves
ágyneműnek és a csurom vizes hálóingnek. Pedig ma nem jelenhet meg gyűrött arccal, fáradtan
kialvatlanul, és táskás szemmel, mert akkor vége, azaz, még kezdet sem lesz. Hiába terelte el a
gondolatait, mégsem találta helyét az ágyban. Felkelt, felkapcsolta a lámpát és kiment a konyhába.
Főzött magának egy erős kávét. Kényelmesen, szép lassan elkortyolta, és még várt néhány percet,
hogy a kávé teljesen átjárja bensőjét, és a fejében is a tiszta ébrenlét uralkodjon. Majd bement a
fürdőbe és letusolt. Tanga bugyiját magára vette és betekerte testét puha törölközőjével.

Szemben a társasházból az öregasszony, – mindenki így hívta a környéken, csak az ura nem, azaz
az is, csak az „öreg”-et lehagyva –, szóval az öregasszony felfigyelt a korai lámpakapcsolás tényére.
– Különös, különös, – motyogta, olyan hetykén, hogy a férjeura is felébredt. – Csöndbe légy
asszony, minek korán hajnalban is zsörtölődnöd! – az öregasszony árgus szemekkel tovább kukkolt.
– Hová? Hová? Nem szokta ez ilyen korán elhagyni a kóceráját! Se kutyája, se verebe. Apjuk, ezt
látnod kell! Ott áll, majdnem pucéran és illegeti magát a tükörben! Igen, a tükörben, hiszen amikor
muszáj volt becsengetnem hozzá, mert üzenetet hagytak neki, akkor láttam, láttam azt az óriási
tükröt ott, mindjárt ott, ahol most strázsál. – Hm. Hm. – hümmögött az ura, de több szót nem
fecsérelt az öregasszonyra, hiszen ha egy mondatot is kiejtene a száján, azt száz és száz mondattal
honorálná vissza. Hiszen ezt tudta jól, és hogyan is akarná őt végighallgatni… és hogyan is akarná a
szemszomszédnőt megfigyelni pucéran, vagy bárhogy. Hiszen más nők utáni sorvágásához is évek
óta nem működött a kémia, fizikai értelemben meg mégúgy sem, így minek leskelődjön, ő, azt aztán
nem. Jobb a meleg ágyban neki, egyedül is.
Viktória, mit sem sejtve az öregasszony reá kigubbasztott szemgolyóiról, kinyitotta az ablakot. –
Szép idő lesz! – szippantott egyet az estéből hajnalodóba váltó friss levegőből. – Csak ne volna még
ilyen korán! – Az oxigéndús levegő belopakodott a szobába. Viktória nézte, nézte magát a tükörben.
Tudatosult benne, hogy úgy elszállt az idő felette, hogy észre sem vette. – Jaj, mi lesz, ha épp ez
lesz a baj! Ha netán már túl idősnek vél, és azt mondja: sajnálom, nem egyezik az a tőle
elvártaknak. Persze az ábrázat, mint szó, az nem fog szerepelni benne, mert miért is volna az ember
őszinte szemtől-szembe –, ez a tapasztalata, hiába is tagadná. – Nem, nem lehetek olyan vén, hiszen
mindig mindenki azt mondja nekem: „drágám letagadhatsz, akár tíz évet is”, ám itt és most nem
fogok semmit letagadni! Bár, ami a kilókat illeti, abból letagadnék, ha tudnék. Csakhogy a
zsírpárnák, azok nem képesek csakúgy kívánságra és pillanatok alatt elpárologni. – vallotta meg
magának, majd talán, ha ő, ha csakis ő úgy akarja, még mielőtt az orvos intené diétára. Közelebb
hajolt a tükörhöz, hogy legalább a kidudorodó hájpacni helyett az arcát vegye szemügyre. – Utálom
a szemüveget! Bezzeg a régi szép időkben, minden férfi első bókja arról szólt. „Imádom a két szép
szemed”.

Most meg ott állt, és a nyolc szem mind mást látott. Csak abban értettek egyet, hogy egyik sem aztlátja
amit szeretne. Próbálta igazgatni a tekintetét. Így is, meg úgy is. Szemöldökét jobbra-balra, fel-
le kanyarítva. Ha ezt kérdezi, akkor így nézek, ha azt, akkor emígy. Ahogy gyülekeztek a fejében
kérdések, és az azokra adott válaszok, úgy fáradt bele minden arcvonása a fülétől a homloka
búbjáig, de még a hajszálai is ágaskodásba kezdtek, igaz, azok már akaratán kívül, míg ez a
szemtorna-kontaktus, avagy ön-kommunikáció, a szembogarait is képes volt kifárasztani.

Addig az ablakban is zajlott az élet. – Mi lesz már? Mit lesi ennyi ideig magát? – sürgette az

öregasszony az időt és a megfigyelendő személyt, hogy történjen már valami, mert zsibbadásba kezdett a könyöke, a lába pedig percek óta görcsben állt.
Közben az ura hangos horkantással jelezte, hogy újra álomba zuhant.
– Az orrom! – azzal is meggyűlt Viktória baja. – Hogy ezt eddig miért nem láttam? – Ha azokat lefaraghatná, hát biztosan megtenné. Akkorának véli, mint
egy kilincs. Ily orral pedig azt gondolhatják, ő bizony beleütheti azt mindenbe. – Nem szabad ilyen kicsinységeken fennakadni, mégha nagy, akkor sem! –
aztán kidugta a nyelvét, amit aztán sebesen visszahúzott. Nem csak a mérete, de a színe is kétségbe ejtette. Töredezett csíkokat vélt felfedezni rajta.
– A francnak dugtam ki magamnak! Olyan a nyelvem, mint egy kiszárad vulkanikus kőzet… – gyorsan letekintett a lábaira. – Gyantáztatnom is kéne! Az ember
egész életében csak ezt meg azt tüntet el magáról!Méghogy mindenki magát adja! A frászt! Ám az sem piskóta, amit meg magára vesz! És most?Vegyek kosztümöt?
Á, akkor azt gondolhatja valami úri cicababa vagyok. Vegyek farmert? Akkor meg topisnak néz. – hurkolta közben ismét a szemöldökét. – Ha a középutat választom,
és szövetnadrágban jelenek meg, akkor meg olyan átlagosnak vél, akiben nincs fantázia, akinek saját stílusa sincs, semmi egyedi… Erről ennyit! Egy biztos:
nagyon-nagyon szeretném, hogy ez a találkozó reményt váltson ki az egész jövőmre tekintettel! El kell nyernem a bizalmát! Bizony, egy kis smink is elkelne
a pofimon, mert így olyan nyers képet vágok! Úgy kicsit színesebb egyéniségnek tűnhetek! Nos, akkor adok én magamra! Csak aztán ő is adjon! Működjön ez
odavissza, és akkor minden rendben lesz! Ha ő is úgy akarja! Persze túlzásokba sem eshetek, ami a színes mázat illeti! – cicomázta magát Viktória.
Az öregasszonyt mintha odacövekelték volna az ablakhoz, és mintha a tenyere satupad volna, úgy fogta közre ereszkedő ajkát. – Még hány rongyot cipel ez
ki? Döntse már el mit vesz fel! Biztos férfi lehet a dologban. Nem kérdés! A francba! Döntse már el végre! Hogy ennek a nőnek mennyi gönce van, Dunát lehetne
rekeszteni vele! Jaj, ne, még egy, a fenébe! Ezt nem hiszem el, már megint pongyolát vett, és megint lesi magát a tükörbe. Azt a leborult hétszentségit
nekijje! Most meg mit csinál, most meg mért tartja a markát a szája elé? Marha! Most meg elszaladt a mosdójába. Ennyi. – motyogta hangosan, és tornáztatta
meg gémberedett lábait, és még a kéz újait is, hogy kiengedjen belőle a zsibbadás.

Viktória alig tudott kipréselni a fogkrémes tubusból egy morzsányit. – Ha én ezt tudom, biztosan nem foghagymás pirítóst vacsorázom! Hiába kávéztam érzem
azt a hagymaszagot! Fúj! Pedig mily isteni finom volt! Sebaj, van rágógumi, majd találkozás előtt kiköpöm! Csak el ne felejtsem! Tudnom kell minden helyen
az illemet! Tüntessük el a szagokat! Nehogy kellemetlenséget idézzen elő! – aztán kiment a ruha halmazaihoz, ami úgy roskadt, hogy majd lefolyt a székről.
Melltartót vett magára és blúzt, és egy általa divatosnak gondolt nadrágot. Belenézett a tükörbe, úgy látta, túl nagy melleivel, csak nem tolathatna előre.
Az idomok túl sokat mondóan mutattak, ezért a blúzt egy lezserebre cserélte. Ez meg színben nem illett a nadrághoz. – Nem nézhetek ki úgy, mint egy papagáj!
– cserélgette magán a ruhatárát. Aztán mégiscsak szoknyát vett, alája harisnyát. – Végre!Így már megfelelek magamnak, csak aztán neki is megfeleljek! –
fürkészte alaposan az öltözetét még percekig. – Igen, így már oké! – mosolygott elégedetten magára.
– Na, ez jól kicsípte magát! Ide a rozsdás bökőt, hogy férfi van a dologban! Biztosan bizsereghet neki! Talán egy éve, ha láttam hozzá férfit bemenni,
az is a bátyja volt, mit utólag szimatoltam ki. Legalább itt is zajlik az élet! – Hagyd abba asszony! Magadba tartsd, amit gondolsz. – lépett ki hozzája
csíkos pizsamában az ura. Az öregasszony megint felvette a pózt, két tenyere közt úgy szorította ráncos állát, mintha sohasem akarná elereszteni azt. Leste
tovább azt a bizonyos ablakot, mint egy kisgyermek, ahogy mesekönyvet olvas, a szemgolyói minden egyes pillanatban követték Viktóriát, ahogy közelebb vagy
távolabb hajolt a tükréhez, az öregasszony még pislogni is elfelejtett, nehogy lemaradjon egy fontos részletről.
Viktória tett egy kis sminket magára. Aztán a hajával is problémái akadtak. – Mégis hogy fésüljem? Mennyit mutassak az arcomból? – elment a türelme és
vállig érő festett szőke haját kicsit feltupírozta és a hajzuhatagot hagyta nyakába lógni. – Mikor voltam fodrásznál? Cirka három hónap

egy találka kedvéért. Amiből mégsem lett semmi…. Ma egészen másképpen lesz! – próbálta magabiztosnak érezni magát. – Rafináltnak kell lennem! Csak akkor
beszélek, ha kérdez! Feleslegesen semmit nem csacsoghatok! Hiszen nem tudhatom, pontosan mit akar. Engem, netán mást? – fintorgott bele a tükörbe. Annyiszor
csalódott, túl sok ilyen találkozás járt sikertelenül. Most ügyesnek kell lennie. Ahhoz, hogy aztán örömmel térjen haza, és ne csak nyűgként élje meg amai
napot és vele a közeljövőt. Még egyszer vetett egy pillantást a tükörbe. – Így jó lesz!

Ez idő alatt a nap sárga korongja sem tétlenkedett, felkerekedett és fényes sugaraival világosságot teremtett amerre csak tehette. Viktória is lekapcsolta
a lámpát. Az öregasszony pedig faggatta az urát: hogy vajon kinek és miért tollászkodott Viktória hajnalban a tükörben? – Nem mindegy, nem mindegy… –
morgott rá az ura.

Aztán az öregasszony addig kuksolt az ablak előtt, míg végre látta elmenni Viktóriát. Aznap nemhagyta nyugodni a dolog. Úgy várakozott, mint gyermek az
esti mesére, amihez nap mint nap hozzászokott. Amikor meglátta Viktória érkezését, gyorsan fogta az előre elkészített szemetes bugyrát, ami igaz, még félig
sem volt, de mit számít az. A jól kiszámolt lépések pedig valóban úgy alakultak, ahogy az öregasszony kiszámolta, így ketten épp a kapuban összetalálkoztak.

– Szép napot! Szép napot! Milyen vidámnak tetszik ma lenni! – bökte majdnem oldalba a szemetes zsákjával az öregasszony a kiszemeltjét. Viktória mit sem
sejtve megosztotta az örömét: – Állás interjún jártam, és végre sikerült egy takarítói állást betöltenem, tudja, kulturális szervezőkért nem nagyon tolonganak
mostanában az emberért, főleg így ötven felett. – aztán otthagyta az öregasszonyt, és meg sem hallotta: Pedig magácska letagadhatna legalább tíz évet …

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!