menyasszony

Igaz-e a mondás, hogy „a szem a lélek tükre”?
Ha igaz lenne, némi túlzással azt jelentené, hogy a vakoknak nincs lelkük. Mintha a vak embernek nem lenne készsége és képessége a lelki jelenségekre. Pedig már Homérosz is az ellenkezőjét bizonyította. Több ezer éve csodáljuk Odüsszeusz kalandos utazását, melynek „leírásában” a vak költő végtelen lelkisége jelenik meg. De a látókra is jellemző, hogy mély lelki átélések idején lehunyják a szemüket. Az így feltáruló „valóság” mindig más, többnyire szebb, mint az igazi. Az elhangzottakról „Vak” Iluska jut eszembe, édesanyám pártfogoltja a Vakok Intézetéből. A vele egykorú lányt még esküvőjére, lakodalmába is meghívta. Ami ugyan jó régen, még 1937-ben történt, de a rá való emlékezést néha kikényszeríti az idő.
A történet pedig a következő:
Az esküvő előtti készülődésben nem utolsó szereplő a tükör. Anyámnak is szüksége volt rá, de abban a családban, ahová került, csak egy kicsi, kéttenyérnyi borotválkozó tükör állt rendelkezésére. Nem véletlen: a régi paraszti világban haszontalanságnak tartották a fél-, vagy egészalakos tükröt. Drágállották is, ezért hát apám családjában nem akadt ilyesmi, csak a borotválkozást segítő. Az pedig csak részleteiben volt képes megmutatni anyám menyasszonyi toalettjét. Pedig most kivételesen még a hátán feszülő ruhát is szerette volna látni. Ám a fogyatkozó idő már nem engedte, hogy másvalakinél megnézhesse magát. Az esetnél jelen lévő lány, Iluska azonban felajánlotta szolgálatát. Majd ő „megnézi”, hogy minden rendben van-e. Azzal se szó se beszéd, kifinomult ujjaival elkezdte végigtapogatni anyámat. „A koszorú nincs egészen a helyén…picit hátrább és jobbra kéne lennie” – mondta, és a jelenlévő látó helybenhagyta. Kiigazították a koszorút is (akkoriban még divatban volt a mirtuszkoszorú, ha nem is igazi mirtuszvirágból készült). Iluska a fátyolban is talált igazítani valót. Az új divat szerint a fátyol az arcot már nem takarta, hanem kétoldalt és hátul, a koszorúhoz erősítve omlott le, egészen a földig. A ruhát rendben levőnek találta, de a deréktájon kétfelé lelógó övet már meg kellett igazítani, hogy ne tudjon megcsavarodni. Még a csokorra is gondja volt: a bal kézbe fektetett rózsacsokrot kissé felemelte, így helyezte kényelmesebb, szúrásokat kikerülő helyzetbe. Majd a hatalmas csokor minden virágán végighúzta az ujjait, így állapította meg, hogy egyforma távolságra vannak-e, nem kókadozik-e valamelyik. Ha valaki úgy gondolta volna, hogy az ellenőrzés véget ért, tévedett. Mert Iluska most lekuporodott anyám előtt, és a szoknyája meg a cipő közötti távolságot méricskélte. Ezt rendben találta, akárcsak a cipőt is. Miután felállt, megfordulásra szólította anyámat. Bár a hátulra is leomló fátyol egyenletesen ereszkedett, az alatta megbúvó ruha helyzete már nem volt tökéletes. A nyakrész és az öv között vészesen feszült, holott egy kisebb „buggyosságra” lett volna szüksége. Ezért Iluska megoldotta az övet, megigazította a ruhát, majd újra, lazábbra kötötte. „Most sokkal jobb, úgy-e?” – kérdezte, de válaszra sem várva, pár lépést hátrált anyámtól és arra kérte, néhányszor lassan forduljon körbe. Miután ez megtörtént, kijelentette, hogy mindent rendben valónak talált, anyám bátran mehet a tiszteletes úr elé. És ez bizony így is volt igaz. Igazolja az a néhány fénykép, ami 80 év távlatából rám maradt.

Iluska vakon született, legalább is az elmondottak szerint nem emlékezett fény-élményekre. „Az én szemeim az ujjaimban rejtőzködnek” – mondogatta, és bizonyította is, mert gyakran tapogatta végig az ismeretlen dolgokat. Számára a tükör csak egy megfogható, másféle tapasztalásnak nem nagyon engedelmeskedő, kisebb-nagyobb tárgyat jelentett. Aminek azonban a lényegét mégis értette. Vagyis azt a tényt, hogy a tükör a valóság megkettőzésére (vagy megsokszorozására) szolgál. A tükör az eszköz, a tükröződés, a tükörkép viszont virtuális valóság. Amit azonban ő csak az ujjai közvetítésével volt képes elképzelni.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!