Mint-egy-angyal

Még emlékszem, amikor anyával sétáltunk az utcán, kézen fogva. Én négy éves lehettem, a húgom pedig kettő. Aki szembe jött velünk mind elbűvölve mosolygott ránk, már messziről. Milyen szépséges ez a kislány! – simogatták meg a húgom arcát, – persze ez a kis másik is, ő is nagyon aranyos, olyan , mint egy kis szőke angyal. Akkor még nem sok fogalmam volt róla, hogy milyen egy angyal. Kedvenc kis rózsaszín keretes tükrömben naphosszat nézegettem magam, szájamat csücsörítve ,mókás arcokat vágva, nagy széles mosollyal. Meg voltam győződve róla, hogy a tükör is elámul, ahányszor csak belenézek. Szép vagyok, mint egy angyal. Egészen addig, amíg egyszer a karácsonyi vásárban meg nem pillantottam egy poszteren Raffaello : Sixtusi Madonna c festményéről a híres kis puttókat.
– De aranyos babák! – futottam oda, – vedd meg nekem anya.
– Ezek nem babák – húzta el a száját anyukám – mi ilyet nem teszünk a lakásunkba, az biztos.
– Miért nem? – görbült sírásra a szám. De hát mi a baj velük?
– Hát nem látod? – kerekedett el az anya szeme – ezeknek szárnyuk van, ezek nem babák, hanem puttók.
– Puttók?
– Hát… olyan.. kis.. angyalkák.
– Angyalok? – döbbentem meg – Fújj , ha ilyenek az angyalok! – kiáltottam teljesen kikelve magamból – ezek kövérek és csúnyák. Olyan a combjuk és a hasuk, mint valami paplan, és az arcuk, mint valami jóllakott elégedett kismalacnak! – Senki nem értette a körülöttünk állók közül, hogy miért kezdtem el keservesen sírni 7-8 éves létemre. Miért estem kétségbe néhány ritka hajú, pirospozsgás angyal láttán. Talán maga anya sem. Én tudtam csak egyedül, hogy ha az emberek engem angyalhoz láttak hasonlónak, akkor az csupa rosszat jelent. Csúnya vagyok. Nem is kicsit. Hazudott a tükör! Ki is dobtam a szemétbe azonnal. Onnantól kerültem mindent, amiben megláthattam magam. Mégis, akárhogy menekültem, valahogy mindig tükrökbe botlottam, áruházakban, moziban, benzinkúton, könyvtárban. Néha a legváratlanabb helyeken. Kamaszként, amikor már volt elég bölcsességem hozzá, meg is tudtam fogalmazni, hogy mi a baj velem: Túl pufók az fejem, mint egy holdvilág, magas a homlokom, vastag húsos az ajkam és túl fehér a bőröm. A világosszőke fürtjeim csak még nagyobbnak mutatják az arcom. A nyakam túl rövid, a vállam túl keskeny, a karom vastag és puha, mint azoknak a kis puttóknak. Már rég nem kis aranyos duci vagyok, hanem egy igazi gömbölyded, kikerekedett, pihe puha angyal. A maga nagyon is rossz értelmében. Mondhatta nekem bárki, hogy milyen szép a szemem, milyen kedves a mosolyom, milyen jól áll nekem a világoskék szín, és milyen formás a derekam. Egy szavukat sem hittem. Tudtam, hogy csak hízelegnek. Én angyalra hasonlítok – valami szörnyűségesen nézek ki. Zsófi a barátnőm – szintén szélte hossza egy – egy napon talált egy cikket a neten. Ki is nyomtatta és másnap a nagyszünetben, amikor Rómeo, az a fő bolond az iskolából megint rajtam köszörülte a nyelvét az egész középiskola szórakoztatására – behívott a tesi öltözőbe és elém tolta a lapot.
– Ezt nézd Ági! Belevágunk, megcsináljuk, és ez a sok hülye majd ámulhat. Mert nem lesz itt már több angyal, mi is olyan hétköznapi lányok leszünk. Látod, nem is nehéz diéta – egy kis tojás, saláta, paradicsom, szereted te is, nem? A torna pedig a kedvenc zenénkre van kitalálva. Jutalomképpen egy tanácsadó segít az öltözködésben annak, aki legalább 4 kilót lead. Hát mi az nekünk? Nézegettem a lapot és arra gondoltam, hogy végre egy sugallat, egy remény. Talán egyszer én is újra tükörbe nézhetek. Csak a felét fogom megenni annak, amit a diéta megenged és minden gyakorlatból kétszer annyit csinálok.
Benne vagy? – sürgetett Zsófi – Persze, hogy benne! – lelkesedtem azonnal és különös boldogság kerített a hatalmába. Tessék, itt a megoldás! Nem vagyok elátkozva, mindenkire süthet a napfény. Nem akarom részletezni Nektek a fogyókúra kínjait. Sokkal kevesebbet fogytam, mint amennyire keményen betartottam mindent, és a tornázás is olyan keserves volt, hogy a kedvenc számunkat ha meghallom, ma is kikapcsolom a rádiót. De alakultam, formásodtam, vékonyabb lettem. Már már elhittem, hogy szép lehetek,akár olyan is, akihez azért mennek oda a fiúk, hogy megkérdezzék mennyi az idő, esetleg elkérjék a számát egy közös program reményében. Amikor átléptük Zsófival a bűvös négy kilós határt, jelentkeztünk a tanácsadónál, aki kiválasztott nekem egy nagyon rafináltan szabott világoskék ruhát, Zsófinak meg egy kis kosztümöt. Megfogadtuk egymásnak, hogy leadunk még két kilót, és akkor feltesszük a fogyókúrára a koronát azzal, hogy színházba megyünk, persze olyankor, amikor az egész iskola ott van, mert mindenkinek van bérlete. Előtte fodrászhoz megyünk és csináltatunk egy alkalmi sminket is. Gyönyörűek leszünk.Így is történt. A szőke fürtjeimet lazán összefogtuk egy csattal hátul, a tincsek játékosan omlottak végig a kék ruha vállpántján. A derekamon széles, csillogó övet viseltem és a fehér lakkcipő előnyösen nyújtotta a lábaimat. A nyakamba tettem az egyetlen arany láncomat és izgatottan vártam Zsófit a színház bejáratánál. Jött is, kicsit botladozott a tűsarkúban, de rendületlenül mosolygott.Amilyen szerencsések vagyunk éppen a suli igazgató nőjébe botlottunk bele.
– Zsófi! – penderült mellénk – milyen jól nézel ki! Micsoda kis nőcis holmik, fülbevaló, nyaklánc, smink, szokatlan ez nálad, de nagyon jól áll és ez a kis kosztüm! Nagyon szép! Kár volt titkolni eddig, hogy ilyen gyönyörű vagy! – mondta, és azonnal tovább is lépett. Én meg ott álltam, kin keserves fogyókúra után, életem legszebb ruhájában, kisminkelve, kontyozva és még csak észre sem vett.
– Te is jól nézel ki.. – próbált volna a barátnőm valami vigasztalót mondani – de a mondat végét már nem vártam meg. Lerúgtam a lakkcipőt a színház aulájában, neki is csapódott a plafonig érő tükörnek és ott hagytam. Hátamra csaptam a színházi kistáskámat, mint valami szegény legény a batyut a hamuban sült pogácsával és elviharzottam. Kinn a sötét éjszakában valószínűleg úgy festhettem, mint valami lidérc, hosszú szőke hajú árny, hosszú kék ruhában, mezítláb, vörösre dörzsölt szemekkel. Egy valamit biztosan tudtam. Soha többé nem akarok szép lenni! Legjobb persze meghalni lett volna, de ahhoz nem volt elég bátorságom. Úgyhogy döntöttem : mostantól nem angyal leszek, hanem erős.Soha többé szelíd szőke haj! Soha többé, tavasztündér ruha. Soha többé bájos, aranyos pofika.
Másnap reggelre – egy átvirrasztott, kétségbe esett éjszaka után – megvolt a terv. Hasonlítsak bármire csak angyalra ne. A fodrász, aki előző nap a loknikat simogatta a homlokomba most megdöbbenve nézett rám, amikor közöltem vele, rövid legyen, ég felé meredő és fekete. Koromfekete. Ujjnyi vastagon kereteztem a szemem fekete tussal és a habfehér bőrömre kentem egy kiló önbarnítót. A számra fekete rúzst mázoltam és egy rocker boltban megvettem az első fekete pólómat egy szegecses , tüskés fekete bőrdzsekivel. Ajánlgattak hozzá egy sarkantyús, fémesen csillogó, térd fölé érő szárú, fekete bőr csizmát is, de azt mégsem mertem még akkor. Elárulom Nektek, hogy 2 évvel utána viszont már vagányul hordtam azt is, szegecses kesztyűvel.Másnap reggel így mentem iskolába. Mindenki hanyatt dobta magát az ámulattól. Úgy ugrottak el előlem, mintha kísértetet láttak volna. Egy sem mert szólni . Még Rómeo is csak pislogott és maga elé engedett a sorban az ebédlőben.
– Te megőrültél – nézett rám Zsófi ijedten, de én csak félre toltam. Úgy éreztem, hogy nekem már nem kell barátnő sem. Senki nem kell. – Ági ez nem vicces – mondta Zsófi és a hangja már majdnem kérlelt – mosd le ezt a hülyeséget.
Ott hagytam, én magam sem értettem, hogy miért haragszom rá is annyira, hogy még beszélgetni sem szeretnék vele. Jó, ha ő is megtanulja, ilyen vagyok most már. Kemény. Többet nem bánthatnak. Így indult az életem új fejezete. Onnantól fekete voltam, kövér és szúrós szemű. Még kedvesnek sem kellett lennem soha többé. Nem is akartam az lenni. Teltek az évek, és én egy igazán hozzám illő szakmát választottam, jelentkeztem egy börtönbe smasszernek. Azonnal felvettek, ahogy megláttak, jó kiállású, harcedzett nő benyomását keltettem, aki sosem gyengül el. Mellékzsebből káromkodtam, leordítottam bárkinek a fejét.A börtön a maga kemény, rideg világával megfelelt nekem, ott senki nem szeretett senkit, mindenki egyformán ronda volt az egyforma szürke ruhában. Én is.
Aztán egyszer behoztak egy férfit. Csak rövid időre, egyszer nagyon felbosszantotta valaki a munkahelyén és nagyobbat sikerült ütnie. Az a pofon – bár egyáltalán nem nekem szánták – mentette meg az én életemet .
Pedró volt a beceneve a börtönben a magas, rövidre nyírt hajú férfinek, mert egy kocsmája volt, amiről mindig nagyon büszkén mesélt. Betessékelték az ajtón, csak lépegetett, kissé előre hajolt, nagy széles vállait is leengedte, mint egy szomorú fűzfa. A többi börtönőr lökdöste, kiabált vele, ő csak tűrte, csak nézett nagy nyugodt boci szemekkel. Nem hőzöngött, nem próbált menekülni. Valahogy megsajnáltam.
– A helyére viszem – szóltam a többieknek – úgyis arra megyek. Nem bánták. Tulajdonképpen ezen a ponton szerencsém is volt. Az új rab engedelmesen lépegetett előttem. Láttam rajta, hogy nagyon szenved a bilincstől a kezén, már egészen kisebesedett. Nem szabad, de éreztem, hogy nem lesz baj belőle, ha lesz, akkor pedig elég képzett vagyok, hogy megoldjam, szóval leszedtem a kezéről a bilincset.
Hátra nézett és valami megfoghatatlanul őszinte pillantással ezt mondta:
– Maga itt az egyetlen jó ember. A többi mind hülye, de maga jó. Megérzem az ilyet. Maga nem is való ide, mert maga, egy angyal.
– Átmelengették a szívem a szavai. Este a szobámban sokat gondolkoztam rajta, hogy ezek nem lehettek őszinte szavak, hiszen ezen a zárt és kiszolgáltatott világon kívül soha nem mondott volna ez a férfi ilyet nekem, nem is ismer, csak a félelem és az elszenvedett sokk mondatta ezt vele, oda se neki. Angyal? Én? Hagyjuk ezt! De mégis! Mennyire mást jelentett ez a szó most, mint régen. Simogatta a lelkemet.Onnantól úgy viselkedtem, mint egy kis reménykedő kamaszlány. Tiszta munkaruhát vettem fel, ha esélyes volt, hogy összetalálkozunk, megfésülködtem, sminkeltem, de sokkal szolidabban, mint az utóbbi években. Annyira akartam, hogy a Pedró angyalnak lásson. Nem olyan angyalnak, mint a kis puttók, habos ruhában, vagy hurkás combokkal, szőke fürtökkel. A lelkemet lássa angyalnak.
Csak nézett és mosolygott rám. Nem beszélgethetnek a rabok a börtönőrökkel. De én napról napra változtam. Valahogy nyomasztani kezdett a fekete. Nem illett hozzám. Hiányozni kezdett a tükröm. Látni akartam magam, aki valaki szerint olyan, mint egy angyal. Rózsaszínre vágytam és fűzöldre. Persze, azonnal nem mertem hordani, először csak sötétkéket, barnát, lilásat, szürkét. De már színesedett a fekete, ahogy az én szívem is. És a mereven az ég felé zselézett haj helyett valami természetesebbet, puhábbat, lazán leomlót akartam. Úgy éreztem magam, mint aki nagy kötelékektől szabadul.
Még nincs happy and. Van még pár év letöltendője. Aztán majd kiderül. Csak azt szeretném elmondani Nektek, hogy az angyalok jók. Szeretni valóak. Nem számít, ha nem szépek. Az sem, ha mégis azok. S a tükrök akár a barátaink is lehetnek, ha valaki igazán szeret minket.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!