Mosoly

A mosoly hatalma

Andrea rendszerint komoly nő benyomását keltette. Egyetlen mosoly sem tűnt fel az arcán, de még csak egy aprócska szájrándítás sem jelezte, hogy örült volna bárminek is. Olyan magának való, büszke nő volt. Ismerősei, kollégái a háta mögött csak Búbánatnak nevezték. Ha megjelent valahol, önkéntelenül mindenki elhallgatott és ugyan azt a komoly tekintetet öltötte magára, mint a nő.
Senki nem értette, hogyan élhet úgy valaki, olyan búskomoran, mint Andrea. Távolságtartásával elriasztotta a hozzá közeledni akarókat, így senki nem firtatta komolyságának okát. Elfogadták olyannak amilyen. Jelenlétében az iroda, mint egy kripta olyan volt, síri csend uralkodott, csak az írógépek billentyűinek halk csattogása hallatszott, nyomasztó volt a légkör mindenki számára. Ha valahol mégis felhangzott egy halk kacaj, a nő szúrós szemmel nézett az illetőre, mintha főben járó bűnt követett volna el. Így telt el minden nap mióta Andrea az ügynökséghez került. Nem volt vezető pozícióban, csak egy volt a sok közül, mégis minden más lett. Bár a munka hatékonysága mit sem változott, mindenki jól végezte a munkáját, de már nem jártak be olyan örömmel, mint eddig. A nő ellen nem mertek tenni semmit, hiszen a főnök által védve volt, valami rokonféle.
Egy nap azonban valami megváltozott.
Andrea szokás szerint a lakásához közeli kávétóban töltötte az estéjét, otthon nem várta senki csak a nyomasztó falak és a fájdalmas emlékek. Mindig ugyan ahhoz az asztalhoz ült le az ablak mellett. Mint mindig ugyan olyan búskomor tekintettel nézte a járókelőket. A helységben lévőket egyetlen pillanatra sem méltatta. Azon a bizonyos napon azonban mégis megakadt a tekintette valakin. Valakin, aki nem törődött az ő zárt világával, bebocsátást kért. Egy négy éves kisfiú volt az a bátor és merész, aki a zárt ajtókon dörömbölni kezdett. A szomszédos asztalnál ült szüleivel és kitartóan szuggerálta őt bájos kis mosolyával. Andrea nem tudott nem a kisfiúra nézni, arca azonban rezzenéstelen maradt. Elunva a játékot visszafordult az ablakhoz és továbbra is az elé táruló utcát nézte, mintha valami érdekes műsort vetítettek volna, visszahuppant a saját, magányos gondolataiba. Állandóan az a megalázottság, az a fájdalmas érzés kerítette hatalmába, amitől nyolc hónapja már nem tudott megszabadulni. Arca eltorzult az emlékek hatására és ez így ment minden nap. Nem tudott kilépni a mókuskerékből, nem tudta feldolgozni azt, amit vele tettek.
Néhány perc múlva egy aprócska kéz simított végig a karján.
— Néni! Miért vagy olyan szomorú?
Andreát váratlanul érte az érintés. Hirtelen elrántotta a karját, mintha egy támadástól félne. A kicsi, meleg kacsó azonban újra végig simított rajta.
— Ne szomorkodj! Te olyan szép vagy, neked nevetned kéne mindig.
A nő meglepődött.
— Hogyan láthatja őt egy ilyen pici gyermek szépnek? Hát nem látja rajta a sebeket, amik eltorzítják az arcát? – morfondírozott magában és szeméből észrevétlenül is legördült néhány könnycsepp.
— Néni, ne sírj! – és az apró kezek most az arcán simítottak végig. Olyan békésen, olyan megnyugtatóan mosolygott ez a kicsi fiú, hogy a könnyek fátyolán át is melengetően hatott a lelkére.
— Hogyan láthatsz te engem szépnek? Nem látod, hogy milyen sebek vannak az arcomon? Hogy milyen csúfak?
— Ezekre gondolsz? – húzta végig ujjacskáját azon a néhány vékony csíkon, amely Andrea flusztráltságát okozta. – Hiszen alig látszik.
A nőben mintha megmozdult volna valami.
— Tényleg? Szerinted alig látszanak?
— Tényleg! – mosolygott rá a kis kisfiú. Szeme őszintén csillogott.
Andrea rátette kezét a kicsi buksijára, majd megsimogatta annak arcát némi kis mosoly kíséretében.
— Köszönöm! – suttogta halkan.
A lakásba belépve első dolga volt, hogy elővegye a tükröt, amit a műtét előtt elrejtett. Nem akarta látni azokat a vágásokat, amit a volt férje féltékenységi rohamában az arcán ejtett. Nem akarta látni azt a duzzadt arcot. Arra akart emlékezni, arra a boldog, szép nőre, aki valaha volt, aki a szépségével kereste a pénzét, aki reklámújságok címlapjáról mosolygott vissza rá.
Meglepődve látta, hogy a kisfiú valóban nem hazudott. A plasztikai sebész kiváló munkát végzett. Eltűnt a sebektől duzzadt arc, a hegek nyoma szinte alig észrevehető vékony csíkok, amik alig rontanak arca esztétikáján. Magához ölelte a tükröt és táncra perdült. Boldog volt.
Másnap mosolyogva, szinte vidáman lépett be az iroda ajtaján. Kollégái nem tudták mire vélni ezt a hirtelen pálfordulást, azonban mégis örültek neki. Már nem kellett magukba fojtani életkedvüket. Andrea mosolyogva üdvözölte őket. Élete új fordulatot vett. Már nem utálja a tükröt, és mindezt egy aprócska gyermek kitartó mosolyának köszönheti. Újra szeretett élni.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!