Mozzarella

A barátnőm álmodozva nézte a kirakatot.
– Látod ott azt a tükröt?
– Melyiket?
– Azt a kis oválisat, fehér fogókával.
– Tetszik?
– Nagyon! Bele vagyok szerelmesedve. Imádom a tükröket. Már majdnem annyira, mint a mozzarellát… tudod, azokat a pici golyókat. Azokat a tükröknél is jobban.
Ennyi volt a beszélgetés a havas decemberben, az adventi fények kellős közepén, ebbe is belé énekelt a karácsonyi zene a hangszóróból és bele csilingelt a villamos. De azért én megjegyeztem. A boltot is, a mozzarellát is.
Pár hét múlva együtt ittuk a forró csokit a kanapén, magunk alá húzott lábakkal, elmerülve a mindennapok apróságaiban, amiről szokás szerint túláradó lelkesedéssel beszélgettünk, néha rácsodálkozva, néha megállva, néha könnyekig nevetve. Mint mindig most is rohantak a percek, mi pedig levegőt venni is sajnáltuk az időt, félve attól, hogy valami esetleg odabenn marad a szívünkben és nem simogatja meg a másik a hangjával új bátorítást adva hozzá.
– Muszáj mennem, mert, lekésem a buszt – mondta a barátnőm és sietősen felállt, elindult a cipői felé az előszobába. Én kihasználtam a pillanatot, gyorsan a konyhába szaladtam, ahol már hetek óda dugdostam a fridzsider melletti kis szekrény alsó polcán a tükröt. Előkotortam, magamhoz szorítottam és bebugyoláltam a kardigánom elejébe.
– A táskám hol van? – kiabálta utánam a barátnőm, kabátban sapkában toporogva a bejárati ajtóban – hova tettem le, le fogom késni a buszt..
– Nyugi viszem, – mondtam, teljesen ártatlan hangon – és leakasztottam a hátsó fogasról . Én magam csempésztem be oda már érkezéskor. Gyorsan kinyitottam és ügyesen becsúsztattam a kis tükröt a selyem zacskóban a mobiltelefon és a piros pénztárca közé. Már indultam kifelé, amikor megláttam, hogy a kisfiam Pisti – aki az előbb ürítette ki félig a hűtőt, mert rossz volt az ebéd a suliban – ott hagyott a tányér szélén 3 kis golyó mozzarellát. Egy pillanatig sem gondolkodtam, nyúltam a fiókba a kis nájlon zacskóért és huppantak a kis golyók valahova a tükör alá, személyi igazolvány mellé.
– Itt van, megtaláltam – nyújtottam a táskát, de akkor a barátnőm már kinn volt a kapun, csak az utcasarokról kiabált vissza, hogy de írjál, feltétlenül.
Ez után eltelt két hét a következő találkozásunkig. A barátnőm lefényképezte magát a kis tükörrel, el is küldte a képet, lelkesedett, örült ahogy szokott. De a mozzarellákról egy szó sem esett.
Már dőlt belőle a szó, ahogy szokott, mint amikor a palackból kihúzzák a dugót, hogy így és úgy, és minden ,és de jó… engem meg már kezdett nyomasztani, hogy a mozzarelláknak nem is örült, mert szóba sem hozza, két életbevágóan fontos téma között azért csak megkérdeztem, hogy :
– Na? Örültél?
Zavartan forgatta a szemét, és felhúzta a szemöldökét
– Örültem? Kellett volna?
– Hát.. csak…
– Hát akkor biztos örültem, ha kellett volna…-mondta a barátnőm, de látszott rajta, hogy gőze sincs, hogy miről beszélek
– De hát.. azt mondtad, hogy szereted.
– A tükröt? Imádom! – képzeld azt mondta a … tudod az amelyik olyan furán néz rám néha mintha tetszenék neki…
– De hát nem a tükörröl beszélek most
– Hanem?
– A sajtról
– Sajtról? – Rökönyödött meg a barátnőm – én nem tudok semmilyen sajtról. Milyen sajtról? A receptben amit küldtél? Á arra emlékszem – sajtos csirketorta, kicsit több tejszint tettem bele, nekem úgy finomabbnak tünt de a végén egy kicsit túl szottyos lett..
– Nem, nem a recept. Az jól van úgy tejszinnel
– Akkor? Milyen sajt
– Hát a táskádban.
– Az én táskámban nincs semmilyen sajt… Sosem tenném bele
– Te nem is, de én igen. Ne viccelj velem tovább. Tudod miről beszélek. Oda tettem a táskádba, emlékszel, az a kis meglepi, a három kis mozzarella.
– A táskámba tetted?
– igen
A barátnőm felpattant a kanapéról és nagy lendülettel lekapta a fogasról a táskát. Gyors mozdulatokkal lapozgatta a tartalmát, mint amikor az ember egy fontos iratot, vagy a kulcs csomóját keresi, majd miután nem találta benne a kincset az egész tartalmát a földre borította.
A nappalit betöltötte valami megmagyarázhatatlan bűz, áporodott, penészes kenyér és a döglött egér illatának keveréke, de ha jobban meggondolom, egy kis pálinka is szag is keveredett bele.
A kis csomag szégyenkezve gurult elő a táska aljáról, a kis golyók mintha levet eresztettek volna, összeaszalódva, megsárgulva lapultak egymáshoz. Inkább aszalt szilvára hasonlítottak, csak világos drapp szinben.
– Istenem! Akkor hát ezért történt velem ez a sok minden… – nevetett a barátnőm, és közben a szájára tapasztotta a kezét. – Nem is hinnéd…
– Ezek az óta itt vannak ?- kerekítettem el a szemem, még mindig a meglepetés hatása alatt.
– De nyugi, nem baj, mert egy csomó jó dolog történt velem miattuk.
Szerdán éreztem először ezt az illatot. A színházban. Mellettem egy alaposan kifestett nő ült, én meg végig azon gondolkodtam, hogy szegény, biztos azért vett fel ilyen ruhát, és kent magára ennyi sminket , mert izzadós. Elkezdődött az előadás, zenés táncos darab volt, lelkesen tapsoltam a Chanel parfümöm biztos tudatában, amikor valaki megérintette a hátam hátulról.
Olyan pasit még életedben nem láttál! Azt hittem leájulok a székről. Mélyen a szemembe nézett, mosolygott, én vissza mosolyogtam rá , és azt mondta:
– Hölgyem! Vegye vissza a cipőjét legyen szíves, akkor is ha szorít, mert megfulladunk.
Elsőre nem is értettem a szavait. Annyira nézett és úgy mosolygott, hogy szinte hátul, a gerincemen is éreztem a tekintetét. Visszamosolyogtam. Ő elővillantotta a hátsó gyönyörű fogait is és egészen elbűvölően nézett rám. Kicsit később megkérdezte
– Jó? Akkor számíthatok Önre, felveszi?
– Igen! – bólintottam, szinte transzban, mintha a kezemet kérte volna meg – micsoda? Mit vegyek fel?
– A cipőjét – súgta ábrándosan a gyönyörű férfi, majd hozzátette – a szünetben meginna velem egy üdítőt?
– Kettőt is –akartam mondani, de csak bólintottam. Majd továbbra is csüngve az elvarázsolt pillantásában megkérdeztem: Milyen cipőről beszél tulajdonképpen?
– Az önéről – súgta a férfi és akkor láttam, hogy milyen elegáns , szürke öltönyt visel és csíkos nyakkendőt. – Mélyen a szemembe nézett újra és azt suttogta ábrándosan : Talán belelépett valamibe
– Én, dehogyis – mondtam és magasba emeltem mind a két harisnyába bújtatott körömcipős lábam. Biztos voltam benne, hogy ettől teljesen oda lesz! Meg abban is, hogy többen felszisszennek a nézőtéren, mert már majdnem fejen álltam.
– Másik cipője nincs? – kérdezte meglepetten álmaim férfija
– Miért lenne? – csodálkoztam. Egy előadásra elég egy pár cipő, nem?
– De, de..de, de, de,de.. – hebegte a gyönyörű – figyeljen, ezek a cipők eddig a lábán voltak?
– Hát mégis hol lettek volna? – kerekedtek el a szemeim, kezdtem türelmetlen lenni, hogy ez a pasi ennyi hülyeséget hord össze, miközben épp elég baj volt már anélkül is, hogy hét órától háromnegyed 11-ig tartott az első felvonás.
– Tudja mit, – mondta kissé megszeppenve és a vállán megigazította a feszülő zakóját – nem is egy hanem két italra hívom meg kárpótlásul, amiért ilyen hülyeségekkel zaklattam. Rendben?
– Rendben – mondtam – és látod, még mindig azt hittem, hogy csak nem volt jobb ötlete, hogy beszélgetésbe elegyedjen velem. Arra gondoltam, ez a pasi megérdemli, hogy vele töltsem a szünetet, ha ilyen agya van, hogy ekkora sztorít kanyarít a semmiből!

– Na és ittatok?

– Nézd! Itt a száma! Te , ezt az ismerkedést akkor most neked köszönhetem? Azt kérdezed örülök e az ajándékodnak? Jajj Te! Semminek nem örültem még ennyire!

S a tükör? Köszöni, jól van! Ilyen derűs társaságban hogy lenne?

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!