önállósodás

Együtt vagy külön?

Gondolom, más is szeretné szemlélni a gyermekei és unokái életében azokat a mozzanatokat, vagy inkább határozott meggyőződést tükröző, rendszeresen ismétlődő cselekvéseket, amelyekre azt mondhatjuk, hogy én is így csináltam volna.
Hogy bontakozhat ki egy idilli kép ebből a gyermeki hozzáállásból, amit kamaszodó gyermekeinktől hallhattunk? „Én majd megmutatom, nem úgy csinálom, mint te, mert te ezt is meg azt is rosszul csináltad.” – mondták a gyermekeink. Keservesen várjuk, hogy mikor láthatjuk meg magunkat a gyermekeinkben, és annak is örülünk, ha látni véljük önmagunkat egy picit, úgy homályosan, felhők közül ki-kibukkanva. Bekukkanthatunk-e a felhők mögé, a gyermekeink kudarcai leplezése végett létrehozott bezárkózás, elszigetelődés fala vagy függönye mögé, vagy még az is lehet, hogy ledönthetjük a falakat és elhúzhatjuk a függönyöket? Kudarcai mindenkinek vannak, csak az a kérdés, hogy mit veszíthetünk azzal, ha ezek leplezése végett elszigeteljük magunkat másoktól. Veszteség az, hogy elmarad a probléma megbeszélése, a tapasztalatok kicserélése, és az ezekből való okulás és még sok más.
Egy, a gyermekének adott testi fenyítéssel általában nem szeretnek dicsekedni a szülők. A gyermek viszont a szülő bírálata során gyakran előhozza a gyermekkori bántalmazását, még akkor is, ha egész életében egyszer volt egy tasli a fejére. Azt már nem szeretik megemlíteni, hogy azt miért kapták. Például a kertben veteményező szülő figyelmezteti a gyerekét, hogy ne tapossa össze a szépen elsimított magokkal bevetett földet, de a gyermek mégis tapossa. Hát ilyenkor megalázottnak érzi a szülő magát, és mivel a szép szó nem hatott, kicsit önvédelemből is, de főként nevelési szándékkal meglegyinti a kis csemetéje buksiját. A gyermeki viselkedés okait most ne boncoljuk, de a dzsungelbe bevezetőként kiegészítem a történetet azzal, hogy a gyermek édesanyja figyelte a történteket és csak akkor szólt, amikor a gyermeket vigasztalni akarta a következő szavakkal: „Látod milyen barbár apád van.” Innen tovább mehet a mellékösvényen a kedves olvasó vezető nélkül, ha van hozzá bátorsága, de inkább később, most haladjunk tovább a főcsapáson. A kicsi gyermek még nem körültekintő a közlekedésben, ezért elvárjuk, hogy a forgalmas úton való átkelésnél foghassuk a kezét. Ha ez nem így történhet, hanem a gyermek kirántja az édesanyja kezéből a kezét és ismeretlen elhatározásból átszalad az úttesten, és az ilyenkor természetesen utánaszaladó anya riadtságában, kétségbeesésében okítás végett lekever egy taslit a csemetéje fejére, ezt én megérthetőnek, indokoltnak tartom. Mit csinál a felnőtté vált gyermek, ha a saját gyermekénél indokoltnak látja azt a nevelési módszert, amit a szülei alkalmaztak vele szemben, és ő ezt keményen bírálta? Szégyelli, és ezért leplezi, kerüli a szorosabb kapcsolatot a szülőkkel. Mi szülők figyelmeztetni szoktuk a gyermekeinket arra, hogy felnőttként mit ne csináljanak, vagy hogy csinálják. Például: „ne barátkozz azzal az emberrel, mert rossz hatással van rád”, vagy párválasztáskor: „ha szerelmes vagy, a jelölted rossz tulajdonságait szorozd be hárommal, a jó tulajdonságait pedig oszd el hárommal, és ha így is kibírhatónak tartod, akkor legyen az életed párja!” Ez többnyire sérti a gyermekeink önérzetét, önállóságra törekvését. Mondhatjuk azt, hogy ez generációs probléma. Ehhez kapcsolódik az a jelenség, hogy a gyermekeink nem akarják hallani tőlünk, hogy „lám megmondtam” és ezért nem akarnak a közelünkben élni. De ha nem is mondanánk azt, hogy „lám megmondtam”, akkor sem akarnának a közelünkben élni, mivel akkor jobban meg lenne a lehetősége annak, hogy észrevegyük a titkolni akart, figyelmeztetéseink ellenére megvalósított kudarcaikat.
Ezek a fránya felhők ezek szerint törvényszerűen eltakarják a Napot, vagy ahogy már írtam azt, hogy láthassuk, milyen hatással voltunk, vagyunk a gyermekeinkre, az unokáinkra? Szerintem nem törvényszerűen. Mondjuk, hogy a Nap is bujkál a felhők mögött. Én hozzá teszem, a felhők mögött, ha nem is látható, de tudjuk, hogy ott van a Nap. Tudnunk kell azt, hogy a gyermekeink általában azt a viselkedési formát fogják tanúsítani, amit tőlünk, mint szülőktől láttak, bármennyire is nem akarják. Miért kell szégyellni, vagy leplezni ezt? Mert kellő tapasztalat hiányában elhangzott egy mondat a gyermekeink szájából? „Majd én másként csinálom.” Én ezen már csak mosolygok, harag nincs bennem. A fiam is megmondta: „Észrevettem, hogy sok mindent úgy csinálok mint Apa.” Csak az a baj, hogy ezt nem nekem mondta. Így hatvanon felül a törvényszerűségekre már rájöttem. Azt is tudom, hogy én is törekedtem az önállóságra, és azt is tudom, hogy ezzel mit veszítettem.
Az elszigetelődésben mindenki veszít, lelkileg mindenki sérül. A szülők büntetve érzik magukat a hibáik miatt, keveset találkozhatnak az unokáikkal. Úgy érzik, hogy csak bajt okoznának az unokáiknak a gyakori együttléttel. Jaj, milyen fájó tud lenni a gyermeki tisztelet, szeretet hiánya. Hely, hogy meg tudják édesíteni az unokák csupán a jelenlétükkel a nagyszülők hétköznapjait, a lelkük hogy meg tud fiatalodni. A gyermekek és az unokák is de sokat veszítenek, ha nem érezhetik rendszeresen a szülői, nagyszülői szeretetet, nem vehetik át az életben való boldoguláshoz szükséges tapasztalatok azon részét, amit csak a szülők, nagyszülők adhatnak át.
Meg kell találni azt az egyéni egyensúlyi állapotot, vagy mondhatjuk, az arany középutat, amelyben vagy amelyen nem érezzük szükségesnek a titkolózást, inkább szükségesnek tartjuk a kitárulkozást a kudarcok elkerülése végett.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!