Önbizalom

Életem egyik fontos eseményéről írok most, mely megváltoztatta a körülményeimet. Mivel önbizalomhiánnyal küzdök, elhatároztam, hogy elmegyek pszichológushoz, hátha tud segíteni rajtam. Tele voltam várakozással, el sem tudtam képzelni, milyen lesz majd. Féltem a kérdésektől, nem tudtam, lesznek-e megalázó pillanatok, mégis vállaltam.

A rendelőben kellemes meleg fogadott, kényelmes kanapé várt. Félelmem hamar eloszlott, mert meghitt, barátságos légkör vett körül. A pszichológus biztosított arról, hogy őt köti az orvosi titoktartás, nincs mitől tartanom. Jó érzés volt, hogy egy kívülállóval megoszthatom problémáimat. Nem kaptam rosszalló kérdéseket, inkább igyekezett rávezető módszerekkel elősegíteni a kommunikációt.
A beszélgetés nem is bizonyult olyan nehéznek, csak úgy ömlött belőlem a szó. Meséltem, csak meséltem a mindennapjaimról, majd visszakanyarodtunk gyermekkori emlékeimhez.
Bizalmas, intim dolgokról most nem írok, azonban volt egy kérdéskör, ami nagyon megragadott.
– Ha most belenézne egy tükörbe, milyennek látná magát ebben a pillanatban?
– Nem tudom magam elfogadni, sem külsőleg, sem belsőleg. Az arcom csupa szeplő és pattanás, túlsúlyos vagyok, alacsony, semmi vonzót nem találok magamon. Belsőleg sem, mert engem mindig összehasonlítanak másokkal, úgy, hogy ők tudnak mindent jobban, sőt, a legjobban. Mindig én maradok alul. Legtöbbször kritikát kapok, dicséretet alig, és ez nagyon fáj. Ilyen vagyok én!
– Ez nem túl biztató, valóban ezt mutatja a tükör?
– Ezt, semmi mást.
– Bebizonyítom Önnek, hogy a tükörnek másik oldala is van, a jót ugyanúgy meg tudja mutatni. Egy embernek nem csak rossz, hanem jó tulajdonságai is vannak ám. Mivel több alkalommal is találkozunk, a beszélgetések során fény derül majd erre.

Egyik nap házi feladatot kaptam. Csokorba kellett szednem pozitív tulajdonságaimat, írásban számot adva minderről.
Milyen is vagyok én? Nekem is vannak jó tulajdonságaim, de melyek ezek? Töprengtem egy darabig, aztán írni kezdtem:
rendszerető – soha nem bírtam elviselni a rendetlenséget -, lelkiismeretes, kitartó – ha valamit egyszer elkezdek, s érdekel, nem adom fel olyan hamar-, lelkes, optimista – szeretek bizakodni, reménykedni -.
Megállt a toll a kezemben. Nem is olyan vészes, máris leírtam párat, lássuk csak, mi jut még az eszembe.
Szójátékokat kedvelő – szeretem a nyelvi játékokat, keresztrejtvényeket-, magam gondjait időnként próbálom humorosan felfogni, de nem mindig sikerül, fontossági sorrendet kedvelő – munkavégzésnél felállítok prioritási sorrendet: legfontosabb, fontosabb stb.-, beszédes, ám másokra figyelő, empatikus.
Nahát, megint sikerült párat hozzáírnom, van még?
Mosolygós, pontos – inkább 5 perccel előbb, mint 2-vel később -, a lelki szépséget szerető és ezeket továbbadó – több tanulságos, rövid kis történetet írtam már -.
Végigolvastam a listát, nem is állok olyan rosszul.
Ahogy tüzetesebben átnéztem írásomat és gondolkodtam, eszembe jutott valami. Mi lenne, ha azt is felsorolnám, milyen jó, hogy nem vagyok:
öntelt/beképzelt, komolytalan, hitegető/ígéretet be nem tartó, nyers/goromba, érzéketlen.
Ej ha, ennyi mindennek lehet örülni?
Nézzük csak tovább: földbedöngölő/megalázó/megszégyenítő.
Milyen jó, hogy nem vagyok: drogfüggő, alkoholista, züllött életet élő.
Nem untatom a kedves olvasót a további lista felsorolásával. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy megindítson bennem valamit. Egyre jobban kezdtem érezni magam a bőrömben, valami megkönnyebbülés félét kezdtem tapasztalni, amit már régóta nem éreztem.
Odamentem a szekrényemhez, s egy nagy dossziét vettem ki belőle. Oklevelek, bizonyítványaim gyűjteménye hevert előttem. Gyerekként részt vettem szavalóversenyeken, kaptam párszor oklevelet, csak az idő múlásával teljesen a feledésbe merültek. Most, ahogy lapozgattam, nézegettem őket, sok minden eszembe jutott.
A pszichológusom azt mondta, hogy dicséretet mindenki kap, csak esetleg kevesebbet, de ha agyunk mélyéről előbányásszuk ezeket, megvannak valahol, csak rájuk kell találnunk.
Az oklevelek hűen bizonyították mindezt.
Később, a számítógépemet is bekapcsoltam, átnéztem az e-maileket, s láttam, többen is írtak régebben elismerő szavakat írásaimról. Milyen jó, hogy nem töröltem ki ezeket!
Egy külön dokumentumot nyitottam, s egy helyre kezdtem gyűjteni az elismeréseket. Megfogadtam, ha kapok még biztató, buzdító szavakat, ide fogom beilleszteni.

Legközelebb, amikor a listákról beszélgettünk a pszichológussal, mosolyogva kérdezte:
– Ugye tud ez a tükör jót is mutatni?
– Köszönöm, hogy rávezetett erre, most már nem látom magam olyan sötéten.
– Ha egy-egy kellemes, jó tulajdonságunk miatt jól érezzük magunkat a bőrünkben, nem számít, mások mit gondolnak, lényeg, hogy a mi életünk szebb, és teljesebb lesz tőle. Hadd idézzem egy hozzám közel álló szakember véleményét:

“Legtöbbünkben jóval több rejtett képesség szunnyad, mint amennyit valaha is megvalósítunk. Gyakran éppen a bátorságunk hiányzik hozzá. Egy szerető társ bátorítása szárnyakat adhat.”
(Gary Chapman)

Szerető társ? Talán ő is eljön hozzám, csak eddig én nem engedtem közel magamhoz senkit a szorongásaim miatt. Most már minden másképp lesz!

Tükröm, tükröm, milyen jó, hogy a jót is látod, s megmutatod nekem! Nem csak nekem, hanem mindenkinek! Akinek gondjai vannak az önbecsülésével, érdemes ezt a „házit” végigcsinálni, mert a tükör tényleg mindenre fényt derít.
Sok sikert kívánok lelki társaimnak, higgyék el, megéri!

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!