pancza2000

Felfutott a tej, sőt, már kezdett volna utat törni magának a nagyvilág felé, amikor elzártam alatta a gázt. Halk sóhajjal nyugtáztam, hogy semmi komoly kárt nem tettem a tűzhelyben – ezt a reggelt is megúszom majd kiabálás nélkül.
A gőzölgő fehér folyékony nektárt egy üvegkancsóba öntöttem, gondosan figyelve, ahogyan az apró légbuborékok felsietnek a felszínre, mint azok a búvárok, akik nem kapnak palack nélkül elég levegőt három perc után. Siettek és csak siettek felfele, mígnem a tejhártya tetején eltűntek, mintha csak kósza álmok lettek volna a kidörzsölt szemekben.
Forró tejeskancsómat egy konyharuhával szorongatva léptem ki a konyhából. A fények nagyon nehezen kapaszkodtak fel az ablakpárkányra és fordultak be a folyosóra, amely olyan hosszúnak bizonyult. Minden lépést megtenni maga volt a művészet. Nehogy kiloccsanjon akár csak egy csepp is! Istenkém, akkor mit fogsz majd szólni, mit fogsz majd Rólam gondolni? Biztosan ügyetlennek fogsz tartani, esendőnek és gyengének.
Táncoló félhomályba hasítottak a hajnal napsugarai, melyek kellemesen simogatták arcomat. A folyosó koszos zugaiban egy-egy odaköpött vérfolt és dulakodások foltjai maszatolódtak el. Tapintani lehetett az elmúlt egy hét harcait a térben. Mily’ nagy bánata volt az intézmény igazgatójának, hogy a takarítónők csak heti egyszer mertek bejönni hozzánk.
Ezek a bájos napsugarak figyelték remegő kezeimet ahogy egyensúlyoztam a forró tejjel utamon. Arcomon nyomott hagyott az izgalom pírja, homlokomon izzadtságcseppek gyöngyöződtek, mire hosszú utam végére értem. Igyekeztem erőt gyűjteni ahhoz, hogy négy másodpercre csak az egyik kezemmel fogjam kezemben a tejet, amíg kinyitom a nehéz padlásra vezető ajtót.
Tölgyből készült, nehéz ajtó volt ez, olyasfajta, amely azért kerül rendeltetésszerű helyére, hogy az embereket valamitől távol tartsa. Nehéz vaskilincse hideg volt, akár a jég és nyikorgása sikolyként keltette fel a kinti madarakat. A falakon túl késő ősz, talán kora tél lehetett – zúzmarás, fogvacogtató tájban szendergett az ébredő természet.
Átlépve a küszöbön, kapkodva vettem a levegőt, hála a nagy erőkifejtésnek. Ugyanis kinyitni ezt a nagy ajtót csak egy dolog volt, becsukni magam után még nehezebb. Amint hallottam, hogy a nyelv a helyére kattan, az előttem elfekvő teljes sötétségre néztem. Kicsi szívem vadmadárként repdesett a bordakalitka csontrácsai között, agyamban valaki a gondolatokat lapozta és a megoldást kereste, hogyan teremtse meg azt a kicsiny világosságot, amellyel felszaladhatok a padlás megnyugtató világába. A tüdőmet összeroppantó pánikszerű félelem elkezdte a gyomorsavamat feltornáztatni a torkomon, amikor a falnak dőlve lapockámmal felkapcsoltam a lámpákat.
Az alig pislákoló két csillár, mintha kacsintgatott volna rám, hol kigyúlt, hol elaludt. A kettő közti rövid időtávot megmérni se lehetett volna. Pár percig csak szoktattam magam a rám váró vibráló útra. Amikor a világosság beterítette a lépcsőfeljárót, nagyon szépen látszódtak a tejből felfele törekvő gőzcsíkok. Mint táncoló kislányok, körben és egymásba kapaszkodva lengedeztek, néha megremegve, amikor épp kifújtam a levegőt. Tüdőmet szorongató félelmem szorítása enyhülni kezdett, folytathattam tovább az utamat.
A megtenni kívánt lépcsőfokok – szám szerint negyvenhét – mind-mind nyikorogtak a talpam alatt. Fehér ruhám susogásába belekarolt a lépcsőnyikorgás, és mint két szerelmes, úgy daloltak a csendbe. A melódiának nem nevezhető előadást másfél percig hallgattam, mire felértem a tetejére. Lábaim alig tartották meg remegő testemet, amely megvetette a finom falatokat, csak hogy Neked hozhassak mindent fel és megoszthassam Veled.
Olyan kis kuckót varázsoltam idefentre kettőnknek, amilyenről mindig is álmodtam. Anyám minden bizonnyal így vigyázott volna rám, ha nem ad be ide. Amikor idekerültem, még csak öt éves voltam és se írni, se olvasni nem tudtam. Nagyon nehézkesen szívtam magamba a tudást, de mindig harcoltam, mert tudtam, meg kell tanítsalak Téged is olvasni. Olyan figyelemmel hallgattad, ahogy néha-néha sikerült egy-egy mesét felolvasnom Neked. Aztán arra lettem figyelmes, hogy Te is könyvet veszel a kezedbe és követed a könyvben, amit éppen felolvasok.
Ugyanilyen közös elfoglaltságunk volt a fésülködés is. Hosszú gesztenyebarna fürtjeimet olyan ritmusban cibáltam a fésűvel, amilyen gyorsasággal Te dolgoztál. Olyan sokat kacagtunk. Nem mellesleg, Te is éppúgy szeretted a tejet, mint én.
Felérve a padlástérbe, gyufa után kutattam, hogy egy kis világosságot teremthessek. Tudtam már, hogy vársz Rám, de Neked mindegy volt, hogy épp sötét van, vagy világos. Te olyan bátor voltál, hogy nem féltél a sötétségtől, vagy épp a csendtől. Nem úgy, mint én. Rettegtem Nélküled, a sötétben, magányosan, abban a fekete masszában, amit mások éjszakának neveztek, az maga volt a süket csend pokla.
Apró kis lángok vettek minket körül, elfogott a meleg biztonság érzete, amikor megpillantottalak. Még elég távol voltál Tőlem, de Te is elmosolyodtál, amint megpillantottál. Leküzdve azt a kis távolságot, leültünk egymás elé és fecsegni kezdtünk. Vagyis, inkább beszéltem, Te sokat hallgattál engem, néha megerősítettél, amit én mondtam, de nem voltál túlzottan beszédes. A fenti poharakba töltöttem a tejet, az egyiket leraktam eléd, én pedig szürcsölni kezdtem. Ezidőre beállt a csend, ám mégsem hallottam meg, amint lent a nagy tölgyajtó nyílik, gyors léptek nyikorogtatják a lépcsőket, majd a hátam mögül az egyik pszichiátriai ápoló éles hangja nem vág fejbe. Valószínűleg másodszorra szólított a nevemen, mire megfordulva rá figyeltem.
-Édesem, miért beszélgetsz a tükörképeddel? – mosolyodott el szánakozva, majd nyugtatót fecskendezett a karomba és a világ újra a süket csend pokla lett.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!