Pávaszemes

A tükör, mint oly sokaknál, nálam is mindennapos berendezési tárgy. Egy díszítőelem a falon, amiben végig mérhetem magam, megállapíthatom az épp aktuális kinézetemet – vagy, ahogy én szeretném látni szerény személyemet az adott pillanatban. Egy amolyan csendes társ. Nem szól rám, hogy „Hé, Te! Igazítsd már meg a hajad!” Vagy, hogy „Az az ing nem épp a nadrághoz illő ám!” Tükrözőként csak javaslatot tesz, a döntést meghagyja számunkra. Nos, ezen elmerengve, mit is szólnánk ahhoz, hogyha ki tudná nyilatkoztatni a gondolatait? Azt hiszem még magunk is meglepődve tapasztalnánk, olykor kendőzetlen szavait. A következő történet szemlélteti azt, hogy milyen lehet egy bárki számára átlagos reggel a tükör szemével nézve.
Csörög a vekker. Persze nem szeret korán kelni, de a napok már csak ilyenek. Ez a bosszú azért, mer tegnap este rám raggatta ezeket a cédulákat. Csupa ostobaság, bevásárlólista, számla befizetés, találkozó, stb. Nem erre van a határidő napló? Míves keretemet és drága fényemet ezek eltakarják, úgy nézek ki, mint aki jelmezbálba készül.
Megmozdult, akkor már ébredezik. Kíváncsi vagyok, hogy ma milyen fejet vág, amikor rám néz. És itt is van! Nem is olyan rossz, úgy látom kipihente magát. Nyúl a fésűért, igazítja a haját. Látja, hogy vannak már ott deres szálak, de ez a rutinját még nem borítja fel. Ráncok? Nem, azok csak finom vonalak itt-ott, kár is lenne törődni vele. Okos, leszedte a felraggatott papírdarabokat, így már többet lát magából, és én is belőle. Na de mi ez a luxus, hoz egy gőzölgő ébenfekete kávét magának, amit a tej hullámzóan lágyít meg, látni is gyönyörűség, bárcsak érezhetném az illatát. Belekortyol. Így nem lesz ám könnyű sminkelni, de ismerem már, leleményesen megoldja.
Nézzük csak mi feleslegeset vesz elő? Egy fekete ceruza. Itt mindig elgondolkodom, ugyan mit akar rajzolni. Borzasztó. Gondosan íveli, húzza, satírozza, aztán meg este zutty, mossa le az egészet. Ki érti ezt? Púder. Ettől mindig tüsszentek, igazán gondolhatna rám is. Vörös rúzs. De kérem! Nem korai ez még? Egy is ajakír pont elég lenne. Megnyugvásomra a táskájába csúsztatja, ó persze a cédulákon volt egy felírás valami találkozóról, oda kell ez a harsány szín.
A szekrényhez lép, jó pár gönc után rátalál a megfelelőre. Remek összeállítás, csak gratulálni tudok, bár azon a blúzon lehetne eggyel több gomb, ott fönn, még megfázik a nyaka. De kis kendőt ragad, rendben is van így, az előbb nem szóltam semmit.
Azt hiszem elkészült. Persze sohasem biztos, kérdő szemekkel tekint rám, de én meg nem mondom neki, hogy nem volt csúnyább a művelet kezdete előtt, inkább reggelizett volna a ceruzás szertartás helyett.
Kabátot vesz, kilép az ajtón. Egy dalt dudorászik, én meg nevetek magamban. Nem megy még sehová. Hogy honnan tudom? A kocsikulcsát itt hagyta előttem. Autó nélkül meg egy tapodtat sem. Pedig ha egy kicsit gyalogolna, szép piros lenne az orcája, és nem kellene pepecselnie, de ki hallgat itt rám, én csak egy tükör vagyok. Várom, hogy visszajöjjön.
Á, itt is van! Felkapja a kulcsát, és egy csókot lehel rám. „Remélem szép napom lesz!” – kiált fel, és ezzel a lendülettel libben ismét ki az ajtón.
Bízom benne, hogy este beszámol részletesen a napközben történtekről, olyankor már nagyon beszédes, csak úgy csacsog, azt állítja a fáradtság teszi. Olyan kíváncsi vagyok. Igen, az kíváncsi. Nem nagyon, annyira csak, mint ő, vagy mint úgy általában az emberek, akik hol ezért, hol azért vetik rám, és tükörtársaimra szemük fényét. Hogy miért? Jó kérdés. Üvegünkben vélik megtalálni azt, amit már rég tudnak, vagy csak sejtik, és várják a megerősítést. Ugyebár a tükör nem hazudik. Jaj, dehogynem! Torzíthat rengeteget. De ha tiszta fejjel és okos szemmel használják, a legjobb barátja lehet az embereknek. Mert hiába a látó szem, az ember az előbbiek híján csak sötétben tapogatózik.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!