pénztárca

A koraesti hűvös időt a szemerkélő eső még kellemetlenebbé tette. A lámpák törökméz-fénye bevilágította az egész körutat, amelyen vékony kabátkájában, zsebre dugott kézzel baktatott hazafelé. Kevesen mászkáltak már ilyenkor a kisvárosban, nem kellett kerülgetnie senkit.
A középkorú férfi arcát itt-ott borostaszigetek színezték szürkére, ritkuló haját kopott sapka takarta. Tekintetét hol a távoli végtelenbe küldte, hol pedig az előtte elnyúló járdán járatta. Gondolatban már otthon járt; nem is olyan rég még szeretett hazajárni. Mióta nincs munkája, hideg, áram nélküli lakása is csak keserű nyomorúságára emlékeztette.
Néhány méterre a háztól, melynek emeletén kicsiny hajléka kucorgott, valami megcsillant a járdát szegélyező kőkerítés tövében. A férfi szétnézett, majd közelebb lépett a hívogató látványhoz: a lámpa fényének tánca egy apró fém gombon. A gomb egy csokoládébarna színű pénztárca közepén terpeszkedett. A férfi tekintete egy pillanatig a tárgyra meredt, majd villámgyorsan lehajolt érte és a zsebébe süllyesztette. Az izgalom üzemanyagként hatott rá, lépéseit megszaporázva pillanatok alatt hazaért. A ház kopott bejárati ajtaján belépve visszapillantott a maga mögött hagyott útra, majd egy pillanatra megállt. Aztán összeszedve erejét felszaladt az emeletre és belépett a lakásba.
A szoba közepén állva úgy érezte, hogy zsebébe bújt kezét égeti a mélyen lapuló talált tárgy. Izgalmat érzett; egyrészt szerette volna, ha zsebe minél tovább megőrzi a titkot, ugyanakkor kíváncsiság futott végig rajta. Mennyi pénz lehet a tárcában?
Óvatosan, mintha porcelánt tartana kezében, előhalászta a kincset. A gombot kipattintva láthatóvá vált tartalma. A látványtól hátrahőkölt: a pénztárca ropogós, nagy címletű bankjegyeket rejtett. Nem merte megszámolni, csak tippelt; talán 20-30 darab lehetett benne. Szemét lehunyva próbált higgadtságot erőltetni magára és nyugalomra kényszerítette csapongó agyát.
Hajlott hátú, ráncos öregember jelent meg a szobában. Szigorúan összevont szemöldökkel meredt a fia kezében ülő tárgyra. A férfi mentegetőzni kezdett:
 A körúton találtam. Apa, kerestem, ki hagyhatta el, de senki nem járt a környéken…
 Elhoztad.
 Sokáig elég lesz, ami benne van. Nincs munkám. Nincs mit ennem.
 Elhoztad – meredt maga elé az öreg.
Gyerekhang szakította félbe a kínossá váló beszélgetést. Jaj, mennyire utálta apja szemrehányó tekintetét! Hogy örült most a gyerek érkezésének, hiszen kisajátította figyelmét.
 Apu, mit hoztál? Mi van a kezedben?
A fiú a férfihoz lépett és izgatottan, mégis óvatosan hámozta ki apja ujjai közül az ismeretlen tárgyat. A gyerekek mohóságával nyitotta ki a pénztárcát. A látványa felvillanyozta.
 Mennyi pénz! A miénk, apu?! Csak a miénk?! Mennyi mindent vehetünk, mennyi mindent!
 Vissza kell adnod – az öreg hangja ünneprontóan robbant a levegőbe.
Nem akarta, hogy apjának igaza legyen, nem akart megválni a kincstől.
 Apa, nem tudjuk, ki hagyta el. Nincsenek benne iratok. És ha megtartanánk… Elég lenne… Visszakaphatnám az életemet…
 Vissza kell adnod és ezt te is tudod.
Tudta. Tudta már az első pillanattól, ugyanakkor gyűlölte, hogy tudja. Fejét szótlanul lehajtotta.
A gyerek döbbenten sikított:
 Visszaadni?! Megőrültetek?! És én? Velem mi lesz? – hangja szemrehányóan villámlott.
A férfi meggyötörten ágyára dőlt.
Másnap reggel útnak indult. Egy pillanatra lelassított a sarkon magasodó irodaháznál és ablaküvegén át saját tükörképébe bámult. Elmosolyodott. A rendőrség épülete még három utcányira volt innen. Az utat szinte futva tette meg, hogy mielőbb megszabaduljon terhétől. A rendőrségen leadta a talált tárgyat, majd megkönnyebbülve indult munkát keresni. Gondoskodnia kell magáról, nem számíthat senkire: anyja még gyerekkorában elhagyta, apja néhány éve meghalt. Ha végre találna munkát, talán feleséget is küld majd az ég, aki egy gyermekkel is megajándékozhatja még őt. Igen, leginkább egy saját családnak örülne. Egyedül élt.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!