Pillangó

Régi kis paraszt házban, mi gyermek hangtól volt hangos, élt nagymamám és nagypapám. Egy nagy tükör állt a falon, díszes fa keretét nagypapa készítette.
Nagy mama szülinapjára, hej volt is nagy meglepetés, mikor megkapta. Végre látta magát nagyban és nem nagyapát nyúzta.

– Apa, nézd már meg, jól áll, nem túl nagy benne a fenekem? – kérdezgette gyakran, mint minden fiatal asszony.

Persze ez a kérdés nagypapát nem igazán érdekelte, neki szép volt mindenhogy. Kérdésektől inkább hogy szabaduljon, titokban a műhelyben neki állt készíteni
egy tükör keretet, fúrt és faragott. Azt mondta a nagymamának, széket gyárt a gyerekeknek. Persze azt is készített, mert hát kicsik voltak a gyerekek és
az asztalt nem érték fel, a kis cica asztalka mellé kellett szék is.

Volt is öröm, mikor kész lett, a kis nebulók csak úgy ültek a cica asztalkánál. Nagymama meg rögtön nézegette magát a tükörben, igazgatta kötényét. Főleg
mikor ment valahová, díszes kalapkáját felrakta a fejére, igazította, illegett és billeget a tükör előtt. Viszont papa így sem úszta meg a kérdést – jól
áll?

Az idő gyorsan száll, a gyerekek felnőttek, a szülők is megöregednek. Megszülettem én is. Imádtam a nagyszüleimet és persze gyerekként én is ott tollászkodtam
a tükör előtt.

Felvettem anyu cipőjét, egyensúlyozva és csoszogva a nagy cipőben, persze nagymama kalapja is a fejemen volt na meg a szép ruhája, botladoztam a tükör
elé. Nagymama jót nevetett rajtam mikor meglátott.

– Kis unokám nem szorít egy kicsit? Na ebbe még nőnöd kell! – mondta nagy kacagva.

Én persze megsértődtem, mert hát én most szép vagyok! Csupa szép holmi van rajtam. Nem igazság! Hű, most duzzogok, nem is szólok!

Eljött a tinédzser kor és vele együtt a pattanásom. Nyomkodtam a tükör előtt vadul. Persze az is érdekelt, mint fiatalom nagymamát, a fenekem nem túl nagy
a ruhában? Nagymamám meg mondta – ó kis unokám, a tükör mindig mást mutat és nem egészen az igazat.

Persze akkor ezt még nem értettem, csak felnőtt fejjel jöttem rá, milyen igaza is van.

Miután a nagy szülők meghaltak, a régi öreg tükör, minek a kerete és a foncsora is már megkopott, senkinek sem kellett, csak nekem.

A régi időkre emlékeztetett, nagymamára és nagypapára, örültem, hogy ez a kincs enyém lett,

Most itt áll nálam, a gyerekeim nézik magukat benne. Kis fiam az óvodás farsangra beöltözött, ő most egy haramia, még játék fegyvere is van. Arcát egy
kendő takarja el, hú, most nagyon félelmetes.

Belenézet a tükörbe és sírva futott el.

– Mi a baj? – kérdeztem meglepődve.

– Jaj anyu, úgy megijedtem, olyan félelmetes volt! – mondja nagy szepegve.

Kis kezét megfogtam, – butus megijedtél magadtól?

Vissza vittem a tükörhöz.

– Nem akarom magam látni, mert megint megijedek – tiltakozik.

Oda állunk most már ketten a tükörnél és ijesztegetem.

– Hú! Hú, hú, hú! Hú de félelmetes vagyok! – mondom nevetve.

Kicsi fiam nevet! – anyu, tényleg nagyon félelmetes vagy!

Állunk a tükör előtt és pofákat vágunk, igen mi most csuda ijesztőek vagyunk. Aztán ott hagyom kis fiamat a tükör előtt, produkálja magát, készül az óvodai
farsangra.

Én meg előveszem nagymama régi kis kalapját, itthon én is farsangozom egy kicsit. Felbiggyesztem a fejemre, a tükörhöz megyek, vajon hogy áll?

Ahogy a tükörbe nézek, a jobb vállamnál nagymamám mosolygós arcát látom, ahogy régen nézett rám. A másik vállamnál nagypapa arca néz rám, a meg kopott
foncsoron át mosolyognak rám. A régi tükrön keresztül figyelnek ránk.

A szememben könny gyűlik, eszembe jut, mikor gyerekként vidáman szaladtam nyáron az udvarukban, nagymamám finom ebédje ízét érzem a számban . A nagyi mikor
rossz voltam, kiküldött nagypapához, hogy most kapsz. Nagypapa megkérdezte – mit csináltál?

– Ejnye, bejnye, azért küldött ki nagyanyád, hogy ki kapj? Na akkor, pissz-passzát neki – mondta és jobb mutató ujját a sapkája simlijén forgatva.

– Akkor most kikapsz! Mond szépen, jaj, jaj.

– Jaj, jaj – mondtam kuncogva.

Nagypapa meg a tenyerét csapkodta.

– Na most kikaptál, csak azért mondom, hogy tud!

Bent nagymama várt – nem kaptál ki mi? Gondoltam, – mondta mosolyogva az orra alatt.

Emlékek, mik feltörnek, mikor a tükörbe nézek és látom kedves arcuk, hogy figyelnek.

Ahogy múlik az idő és a tükörbe nézek, már nem az a fiatal szép kis lány néz rám vissza, mint valamikor régen. Nem vagyok se szép, se fiatal. Eszembe jut,
mikor nagymama mondta, ne higgy a tükrödnek, mert hazudik. Igen, most értettem meg, a tükör hazudik, a gyermekeim, a párom szemében akár hogy múlnak az
évek, szép vagyok és maradok.

Lehet valaki szép a tükörben, ha belül gonosz, mit sem ér. Bár mennyire csúnya az ember, de ha a szíve aranyat ér, kik ismerik, azoknak ő a legszebb a
világon. Nézek a tükörbe, felneveltem két gyermeket, szeretettel és becsülettel. Nem fiatal az arcom, de szégyenkezni nincs miért.

Gyermekem szemébe nézek és magam látom. Benne élek majd tovább, ő lesz majd az én örök fiatalságom. Az élet, mi tova halad, a gyermekeink szemével láthatjuk
majd, mint egy csodás tükrön át.

A párom szemébe nézek, magam látom, lelke tengerében fürdőzöm, mert tudom szeret. Mikor ő néz az én szemembe, magát láthatja benne, mint egy csodás tükörben,
mert bennem ő lakik, a szívemben.

Tükör, tükör a foncsorod megkopott mint a látásom is. Lassan, ha egy szemmel is és kissé kopottan, de látok. Láthatom a világ száz csodáját, az élet színeit
és ha elveszik látásom foncsora, majd kitapintom azt, hisz annyi, oly sok szép dolog van. A sötétben is megkeresem és ránevetek, ha meglelem. Soha, soha
nem adom fel!

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!