Saiph

Tükörlény

A tükörben fésülködöm. A fénylő tincsek
Közt bújócskázik a napsugár, ajkam sarkában pihen,
Meleg csókjának határt semmi sem szabhat.
Arcom az üres üvegnek döntöm, szívem hallgat.
Ismerem magam. Fülem apámé, szemem
Sötét tó, akár anyámé, remény úszkál benne.
Állam nagymamámé, virág fedte földhalom.
Hajam hófödte homlokomba hullik. Hagyom.
Arcom grimaszolom, s úgy tanulmányozom
Vonásom. Ujjam végigszánt mind a ráncokon,
Végig szemem árkán, orrom ormos hegységén, magam
Ujja a törött tükröm, a világtalannak
Más világot adó. Tükörképem izzik arcom alatt.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!