Sárga magnólia

Az idegen macska

Egy idegen macska közelített a ház felé. Sunyítva, lapulva mozgott, félig hátravetett fülekkel, puhán lépdelve, két-három lépésenként nagyokat szimatolt, leskelődött. Tömött, szürke bundáján meg-megcsillant a napsugár, furcsa fényt áraszott így magából. Hedda a teraszon ücsörgött és merengett. Hosszú idő óta nem volt egyedül, mindig volt otthon valaki, s még ha nem is kellett vele foglalkozni, akkor sem érezhette magát igazán szabadnak. A szabadság neki azt jelentette, hogy végre nem kell megszólalnia, s attól sem kell tartania, hogy valaki más megszólal. Mert arra viszont illik valamit válaszolni. Azt is jelentette a szabadság, hogy akkor és azt eszik, amikor és amit akar. És hogy pontosan ott ül le olvasni, ahol éppen szeretne: a könyvespolc előtt, vagy a szőnyegen hasalva, vagy az ágyban, a konyhában, a fürdőszobában, a fűben… És, persze, a rendkívüli szabadsághoz tartozik még esetleg egy különleges ital is. Ha lehetne, akkor a kelő nappal egy ragyogó, világos, fehér chardonnay, délben egy Villányi rosé, alkonyatkor pedig egy pohár bíborszínű, száraz kékfrankos, vagy Merlot, a lenyugvó naphoz jól mutató. És mindegyiket a napra köszönteni, úgy tartani a poharat, hogy átragyogjon rajta a színben éppen illő napsugár, tükröződjön benne a csoda… Apropó, tükör. Réges-rég óta keresi – igaz, csak gondolatban – azt a kis, kerek, türkizkeretes tükröcskét, amelyet egy kéregetős cigányasszonytól kapott még gyerekkorában, mert adott neki egy pohár vizet. Az öregasszony azt mondta neki, hogy ha egyszer igazán szorult helyzetben lesz, csak nézzen bele mélyen, és attól kezdve minden megváltozik. Ezt akkor még nem értette. A tükör hátulján egy fotó volt, hű, mennyire odavolt azért a színészért! Ben Quicknek hívták a filmben, mindig őt emlegette! Többnyire nem a tükrös részét nézte, hanem a fényképet. És álmodozott. Semmivel sem volt különb a mai tiniknél, akik szintén belebolondulnak valamelyik divatos sztárba.
Kamaszkorában mind többször gondolt arra, hogy változni és változtatni kell – bár kissé félelmetesen visszhangzott a fejében a „minden megváltozik”. De végül elérkezett a pillanat, amikor úgy érezte, már nincs mit veszítenie, hátha tényleg történik valami jó, és segíthet édesanyján és saját magán is. Felment hát a padlásra. Szorította kezében a kis tükröcskét, hangosan vert a szíve, és megállt az ócska takaróval borított, leselejtezett, egykor a házban szolgálatot teljesített nagytükör előtt. Lehúzta róla a takarót, ruhája ujjával letörölte a port, hátat fordított neki, és lassan felemelte maga elé a türkizkeretes, kerek tükröt. Belenézett. A látvány meglepte: a végtelenségig sokasodtak a képek, mind ugyanaz, tükör a tükörben, a távolba kicsinyedve, fokozatosan eltűnve – vele együtt. És többé semmire sem emlékezett. Sem az otthonára, sem a gondjaira, sem a szüleire – a cigányasszonyra sem, csak a kis tükör jelent meg többször a gondolataiban. Azt kereste. Valamiért nagyon vágyott rá, úgy érezte, ha megtalálná, elmúlna az a nyugtalanság, amelyet olyankor érzett, amikor emlékeiben a múltja után kutatott. Éjjelente sokszor suhanó árnyakat látott, bádogon, falban, tetőn kaparászó, csikorgó karmok hangját hallotta sötéten, s mindinkább úgy érezte, innen el kell mennie. Félt.
Az idegen macska észrevette Heddát. Egy pillanatra megtorpant, majd teljes magabiztossággal szaporázta meg lépteit, és egyenesen hozzáiramodott, felugrott az ölébe. Hedda nagyon meglepődött, de nem zavarta el az állatot. Vajon mit szólna a lánya, ha ezt látná? Irigykedne biztosan, hisz állandóan macskáért, kutyáért, hörcsögért, nyúlért könyörög. Bár nem igazán tudta felidézni, mikor hangzottak el ezek a könyörgések, csak tudta, hogy így van, és kész. Hedda azt hitte, jó napja van – most mégis elfogta valami hangulattalanság, éppen akkor, amikor a macska felugrott rá. Rossz érzés kerítette hatalmába, nagyon zavaró volt. Hirtelen minden idegenül hatott: a terasz, a virágzó magnólia – pedig azt mennyire szereti! Sárga, a ritkábbik fajtából, valójában a férjének választotta, aki egyszer a tengeren megcsodált egy sárga magnóliafát. Férj? Hol is van most? Állj, állj, nem jut eszébe a neve sem. Sem az arca. Ismeretlen árnykép siklott be a képbe, nem tudja, ki az, mit akar, miért van itt. Hedda megrázta a fejét, ránézett a borosüvegre – de még a pohár is tele volt, szóval, mi történik itt? Bárcsak mégse lenne egyedül! Mikor jön már a lánya? Istenem, ő megoldaná ezt az egészet, ő pont olyan, mint… de milyen is? Semmi nem jut eszébe, el kell indulnia, hogy megkeresse a többieket, de a macska nem engedi, hogy megmozduljon. Ránehezedett Heddára, teljes hatalmas testével, ekkorát még sosem látott, és szemét belevéste a nő tekintetébe. Macskaszem. A sárgászöld keretben egy hosszúkás, fekete tükör. És kezdődik benne egy mozdulat. Valami örvénylés, melyből egy-egy pillanatra valakik alakot öltenek, integetve hívnak…
Nincsen semmi. Nem is volt, és nincs is semmi. Nem emlékszik arra, hogy bármi megtörtént volna. Nincs meg az érintés, nincsenek érzések. Nincs férj, nincsenek gyerekek. Csak egy hatalmas, fekete űr van mögötte. Újra megpróbál gondolkodni. Csak ez az egyetlen kép van, a terasz, a borospohár, a látszólagos nyugalom. A pohár mellett egy kistányéron néhány szem datolya. A datolyamag olyan, mint az éjjeli lepke. Pille, lepke, szőrös lepke, vörös-fekete lepke, telis-tele az egész sarok lepkével, eltakarják egymástól és tőle is az eget, hogyan fogja ezt túlélni, hiszen a lepke az egyetlen állat, amelytől fél, halálosan retteg, beborul lepkével az ég, beborul a pille éggel, ég el, éggel, ELÉG! Az emlékezni akarásba mindig belefájdul a feje. Kezdődik a kín, amely olyan, hogy szinte nem is lehet érezni, nincs se kéz, se láb, se test, csak hatalmas fej van, benne lépcső, amelyen állandóan gurulnak a mázsás vasgolyók, dobbannak, ugornak. De ezúttal nem. Valami más lett: az egész azért történhetett, mert belenézett a kis türkiz tükörbe, és valaki ott volt a túloldalon. Hívta, ő pedig ment. Igen, igen, már kezdi látni, vagy inkább csak érezni, valami meleg, bársonyos olvadás fut keresztül a testén, zsibbad tőle, bele akar bújni, teljesen átvenni, magára ölteni, mint valami védőpajzsot, s ettől mind nagyobb a rezgőmozgás kitérése, hangos zajként éli meg fejében a fényingadozást. És lassan megérti. Megérti, megérzi, hogy a semmiben van. A vén boszorkány idehozta, mert ő változtatni akart az életén. És az időtlen időben ragadt, a teraszon, egy képben, az ál-boldogság képében, melyet az öregasszony adott neki. De most valami megcsillant, majd csörrent is, mintha széttört volna valahol a közelben egy üveg, apró, törött csillanások közeledtek felé. A fali kaparászás helyett hívogató, ismerős hangok érkeztek hozzá, s bár nem értette, de egész lényével érezni kezdte, hogy nem a tükör szelleme győzött, hanem a leghatalmasabb erő, a tiszta szülői szeretet.
A macskaszemben egyszerre formálódni kezdett valami: egy kerek tárgy. Türkiz karika. Forgott, majd lassan megállt. A tükör. A kis Hedda látszik benne, amint nézegeti a hátlapját, és álmodozva tekint a messzeségbe. „Fordítsd meg!” – hallja az ismeretlen hangot a macskán keresztül. „Fordítsd meg, és újra kezdődhet minden. Visszakapod az emlékeidet. A családod hív, vár rád. Készen állsz?” Hedda nem tudja, mire áll készen, csak azt érzi, hogy zsugorodik a teste, elhomályosul minden, nem tud utánanyúlni szinte semmilyen képnek, sem férjnek, sem gyermeknek, sem névnek, helyettük a régiek jönnek, anyja, apja, nagyanyja, Bukfenc, a gyerekkori kiskutyája, a nyulak, a tengerimalacok, minden. Heddike játszik velük az udvaron.
Nyikorogva kinyílik a kapu, s belép egy kéregetős cigányasszony. Egy pohár vizet kér a kislánytól…

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!