Semmi

Képmás
Elégedetlenül hajolt közel, a homlokán igyekezett szétnyomni azt az aprócska pattanásnak ígérkező pontot, s így még nagyobb lett, egy seb. Semmi baj, lemossa, letörli. Jöhet az alapozás. Hirtelen mintha egy fintor futott volna végig arcán, valami rakoncátlan grimasz. Nohát, de hiszen én nem is fintorogtam! Bámult a tükörbe, nem, nincs semmi különös, a fények úgy vannak beállítva, hogy kicsit idealizálják is valóságos arcát. Egy hely, hol szinte tökéletesnek láthatja magát, a képeken úgyse sikerül.
Miközben a száját rúzsozta nyelvet öltött a tükörkép. Döbbenten hagyta abba a mozdulatot. „Mi van?”- kérdezte halkan maga elé meredve, pontosabban a tükörképre.
– Elegem van ebből!- szólt amaz, kinyúlt a tükörből, megragadta a szemceruzát és összefirkálta vele a lány arcát.
– Mit csinálsz?- visított fel amaz.
– Belekontárkodom a művedbe. – nevetett fel a másik elégedetten. – Így érdekesebb, egyedibb vagy. Mi lenne, ha így mennél ma? Ha már kifested magad, legyen feltűnő, felfigyeljenek rád!
– Kivel beszélgetsz?
– Anya!
– Te jézusmária! Hogy nézel ki? Farsangra készülsz?
– Összefirkált!
– Kicsoda?
A tükörbe nézett, a tükörképe éppúgy nézett vissza rá. Jól nevelten, megszokottan. „Na, mi van? Most pofázzál!”- gondolta, de hangosan inkább nem mondott semmit.
– Mosd le és indulunk!- anyukája kopogós léptei távolodtak.
– Elég volt, ahogy állandóan elégedetlenkedsz az alakoddal. Kit nyom, hogy kövérkés vagy? Nem kell cipelniük! Hiába gyötröd magad, nem leszel darázsderekú, kár a fáradtságért. Minek mázolod a szemed? Aludnod kéne inkább és nem sírni annyit! Szeretnék többet mosolyogni végre!- szólalt meg újra a tükörkép, nem mert odanézni, de szeme sarkából látta, hogy keresztbe fonja karját. – Szóval jobb, ha ezt abbahagyod és elfelejted.
– Hagyjál!
– Jól van, hagylak, itt is hagylak, mondom, meguntalak nagyon.
Azzal fogta magát, és eltűnt a lány mosta az arcát, de mikor felemelte, hogy ellenőrizze, nem pillantott vissza rá senki. „Biztos csak képzelődöm” – gondolta és kisurrant az ajtón. De a visszapillantó tükörben, a telefonjában se látta magát, nem mert szólni, remélte társai majd nem veszik észre. Kerülte a tükröződéseket, félt megőrül, mint Don Quijote. Szinte bujkált, de nem látványosan, nehogy feltűnjön valakinek. Aztán napra-nap, egyre kevesebbet foglalkozott vele, reggelente nagyon hiányzott, de valahogy természetesebb lett, felszabadultabb nélküle.
– Neked is megszökött?- kérdezte egyszer súgva Mari. Egymás mellett álltak, a lányvécé tükre előtt. Egyiküknek sem látszott a feje, mintha ott sem lennének.
– Borzasztó- suttogta. De valahol úgy érezte, annyira nem az.

Előző oldal

Főoldal