Szabolcs

Dupla boldogság

A történet amit elmesélek igaz.

Rólam és a fiaimról szól.

Amikor áldott állapotba kerültem egy ezt megelőző, halva született babám után, nagyon boldog voltam.

Már a terhességem felénél tartottam, mikor úgy éreztem valami nem stimmel. Nagyobb volt a pocakom, mint amilyennek lenni kellett volna ebben az időszakban. Én szinte semmit nem híztam, sőt inkább fogytam, míg a hasam csak nőtt-növekedett. Elmentem a nőgyógyász orvosomhoz, aki gondosan megvizsgált, majd a fejét vakargatva azt mondta:

„Hát nem mondhatom biztosra, de úgy tűnik két babát hord a szíve alatt. Ha majd betölti a hatodik hónapot, a röntgenkép megmutatja, hogy jól gondoltam-e.”
Megjegyzem, akkoriban még nem volt ultrahang vizsgálat.

A döbbenettől szinte szólni sem tudtam, a férjem dettó. Csigalassúsággal teltek a hetek- napok, annyira vártuk a hatodik hónapot. S végre eljött! A vizsgálat után a röntgen asszisztensnő, kitörő örömmel hozta a felvételt:

„Gratulálok önöknek ikrei lesznek!” Mint az amerikai filmekben szokás, a váróteremben tartózkodók megtapsoltak bennünket.
Én nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, örültem és féltem is egyszerre.
Örültem , mert egyébként is három gyermeket szerettünk volna. A kislányunk ekkor már négy éves volt és én arra gondoltam, hogy de jó, most egy szüléssel valóra válik az elképzelésünk.

A félelmem pedig jogosnak bizonyult, ugyanis a terhesség utolsó két és fél hónapját a kórházban töltöttem, hogy felügyelet alatt legyek ha valami probléma adódna.

Akkorára nőtt a hasam, mint egy gönci hordó. A lábfejemet nem láttam, s ha függőleges helyzetbe kerültem és nem tartottam állandóan a hasamat, eldőltem volna a súlyától. A lefekvés és a felkelés külön mutatvány volt, jókat derültem saját magamon, bár voltak napok amikor nem bántam volna, ha végre már megszülök. Mivel nem tudtuk az ikrek nemét, így három verzióban adtam meg a szülésznőnek a lehetséges neveket. Ha két lány, ha két fiú, vagy egy lány-egy fiú változatra.

Normális időben, ugyan császármetszéssel, de egészségesen született meg mindkét fiam! Nehezen lehet szavakkal kifejezni azt a boldogságot, örömöt és megkönnyebbülést, amit az egész család érzett. Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor először hozta be őket a nővérke megmutatni, mert én még akkor nem tudtam felkelni. Széles mosollyal az arcán mondta:

„Nézze meg anyuka, annyira egyformák, mint két tojás, szinte TÜKÖRképei egymásnak. Megmértük és ilyet mostanában nem láttunk, hogy mindenük egyforma, a súlyuk, a hosszúságuk, a fejkörfogatuk.”

Ahogy mellém tették a két bepólyált csöppséget, valóban szinte hihetetlenül egyforma volt mindenük. A fejük, szemük, szájuk, ujjaik, bőrük, sőt még a sírásuk hangja is ugyanolyan volt. Jól mondta a nővérke, tükörképei egymásnak!

Könnyes szemmel mondtam köszönetet és adtam hálát a Jóistennek ezért a csodáért. Úgy gondoltam, hogy az elveszített gyermekem helyett kaptam egyszerre kettőt. Később ahogy cseperedtek, fejlődtek, a teljes hasonlóságuk megmaradt. Jó darabig csak én tudtam megkülönböztetni őket, senki más. Legtöbben ezt a dilemmát úgy oldották meg, hogy a keresztnevüket becézve összevonták, ebből lettek: Szili-Szabi. Így valamelyik gyerek biztosan hallgatott a nevére.

Nemcsak külsőleg voltak tükrei egymásnak, hanem a viselkedésben és a szokásokban is. Alvás közben, ha egyik a fejét oldalra fordította, majdnem ugyan abban a pillanatban a másik is ugyanezt tette, ugyanarra az a oldalra. Mintha egy láthatatlan erő mozgatta volna őket, hogy a tükörkép megmaradjon.

Ezt történt a betegségeik alkalmával is. Rövid időn belül, mindketten ugyan azokat a tüneteket produkálták. Ma is meg van egy óvodáskori fényképem róluk, ahol egy kis asztal két oldalán ülve bánatosan néznek a fényképezőgép lencséjébe, egyforma fejtartással, nagy krokodil könnyeket hullatva.

Iskoláskorukban sem lehetett megkülönböztetni őket, ezért tudták megtenni, hogy időnként egyik a másik helyett felelt, amelyikőjük jobban tudta a leckét. Persze a tanító néni ezt előbb-utóbb észrevette és úgy próbált véget vetni a turpisságnak, hogy megfigyelte és megpróbálta a nüansznyi különbségeket elsajátítani. Amennyiben ez sem jött be, akkor egyszerre feleltette őket, így aztán leszoktak egymás helyettesítéséről.

Ebben az időben egyforma ruhában jártak, egyformán öltözködtek, a frizurájuk is teljesen megegyezett. Érthető módon középiskolás korukban már nem örültek annyira a tükör effektusnak. Fokozatosan alakították ki saját imázsukat. Öltözködésükben és minden egyéb másban igyekeztek saját stilust kialakítani.

Ma már 46 évesek.

Mindkettőjüknél volt egy-egy ikerterhesség, ám sajnálatos módon nem születtek meg egyikőjüknél sem.

Mindketten tehetséges művészek lettek, de számomra fájdalmas módon mára sajnos a gyermekkorukra jellemző tükörkép elhalványult…

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!