Szív

Tükröm, tükröm, de csúf lettél
Valamikor a hetvenes évek közepén nagyzási mánia uralkodott el az országban, persze ma-gamat is beleértve.
Az anyám vert falú házát hosszában kibővítettem három helyiséggel, így lett hármunknak há-rom szoba, ebédlő, a nagy konyhából kamra, fürdőszoba és a konyha sem lett kicsi.
Az előszobáról ne is beszéljek. Ötször ötös, mert nekem sok hely kell a virágoknak, a nagy álló tükörnek, a cipős szekrénynek, akasztónak (nem akasztófának.)
Hej, de bánom ma már a tettemet. Elég lett volna kétszobás összkomfortos ház is, de nem…
Így lett muzeális értékű a házam, mert vert falú volt eredetileg, de lett vályogfal, blokk-és téglafal.
Akkor még nem gondoltam arra, öregségére az ember magára marad, bár ez nem teljesen igaz. A három unokát kicsi koruktól kezdve én rendezgettem, nevelgettem. Vezettem őket óvodába, iskolába
Amíg nem lettek hetedikesek, nyolcadikosok, az előszobában árván állt a tükröm, de bezzeg egyszer csak azt látom, izeg-mozog valaki a tükörben, kinyomja a fenekét, csücsöríti a száját. A nem jóját! Kit látok? A legidősebb unokám szépítgeti magát, pózolgat, persze nem nekem, majd másnak.
A fiú unokámban nem gyönyörködhetett az én tükröm, mert rá sem hederített.
Amikor a legfiatalabb is készen állt a szépítkezésre, azt még nézni is sok volt.
Kezdődött az egész a kis tükörrel, aminek segítségével legkevesebb három réteg púder, olyan folyékony, azután valami hasonló pamaccsal, amit a férfiak borotválkozáshoz használnak, még valami kencefice került az arcra. Ó, nem kész ám a szépítkezés. Most jön a java: szem-pillafestés, szemhéjfestés, szemöldök kiigazítás. Szegény tükör, már belefáradt a rengeteg munkába.
Ne higgye senki sem, ezzel befejeződött minden. Á, nem. Most kikérték a tükröm véleményét, mármint az előszobait, melyik nadrágot vegyék fel, ahhoz melyik blúz a legmegfelelőbb. Már biztatgatta őket szegény feje: ez jó, ne keress másikat, de hiába. Több mint egy óra elteltével indultak otthonról, az utolsó pózolás, a tükör képébe bámulás, és becsukódott a kijárati ajtó.
Én is fellélegeztem. Végre!
Egy alkalommal könyvbemutatóra mentem. Úgy gondoltam, én is szépítkezek egy kicsit. Majd csenek a lányok készletéből az arcomra valamit a sok körül.
Kikerestem magamnak, amit jónak láttam, és a fürdőszobai tőkör elé álltam. Néztem, néztem magam, bezzeg nem úgy nézek ki, mint húsz évesen, de azért egy kis rúzs, meg szemhéjfesték segített egy két évet letagadni.
Nemsokára infarktussal kerültem az intenzív osztályra. Ott nincs tükör, meg mászkálás. Én a mezítelenek osztályának nevezem
Amikor a kórházban először, egyedül elmehettem a toalettre és a mosdóig, bámult rám mo-sakodás előtt egy csúf öregasszony. Az arca hóka, a ráncok hada még a baloldali nyakon is.
–Ki a fene vagy te? Várd ki a sorod, mindjárt elmegyek.
Hátra néztem, de nem állt mögöttem senki sem.
–Ki vagy te láthatatlan csúfság? Hagyj engem békében.
Se válasz, se se, se… De hiszen ez én vagyok! Szent Isten! Mivé váltam. Én elfordulok ön-magamtól, hogyan fognak rám nézni a gyerekeim, unokáim, meg egyáltalán az emberek.
Visszatántorogtam az ágyamba, és eszmefuttatásba kezdtem.
Eszembe juthatott volna! A kórházban vagyok. Itt mindenki vagy alvajáróként közlekedik, vagy úgy néz ki, mintha a koporsóból kelt volna fel. Ezért mutatja ez a kórházi nyavalyatöré-ses tükör azt, amit akar, ami mellékesen olyan magasra lett felszerelve a falra, alig látja meg magát benne az ember. Az is lehet, én vagyok alacsony? Mindegy. Én ezzel a tükörrel többé nem tartok semmiféle kapcsolatot.
Jöttek a látogatók, senki sem fintorgott, nem fordították el tőlem a fejüket.
Megvan! Ott a kórház falán ijesztgeti az embert az a fényes tükörnek nevezett téglalap.
Elérkezett az idő. Haza vihettek. Elköszöntem a szobatársaktól, irány hazafelé a saját lába-mon.
Olyan jó érzés otthonában lenni az embernek.
Még segítettek letusolni, felöltözni, lassan de biztosan kezdtem talpra állni.
Egyedül mentem a fürdőszobába, hajmosás után a tükör elé álltam. Mosolyogva megtöröltem a beködösödött tükröm Bizony az én tükröm nem fog engem ijesztgetni, de tátott szájjal bá-mult rám ugyanaz az öregasszony, akit már láttam, ott a kórházban.
Gondolatolvasó a tükröm, mert ismét beködösödött, én pedig a szemébe mondtam.
–Tükröm, tükröm, de csúf lettél!

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!