Téli nász

Sárgult fotó
Ahogy haladt az utca vége felé, szemével a háztetőket fürkészte és végre megnyugodva konstatálta, hogy az ő kéménye füstöt lehel a kék ég felé. Nagyszüleitől örökölte a kis parasztházat, a Tisza menti kis városka vízhez közeli végén. Bár élete és munkája a fővároshoz kötötte, amikor csak tudott hétvégére nyugalmat keresett a kis településen. Havonta fizetett egy összeget az idősödő szomszéd házaspárnak a ház, porta őrzéséért, locsolásért, szellőztetéséért. Abban is megállapodtak, hogy télen telefonál, mielőtt Pestről elindul és így mindig jó meleg fogadta a házban. Beállt az autóval az udvarra, és a csomagtartóból kivette a csomagokat. A házban lepakolt, bedobott két elkészített fát a kályhába, majd az egyik termetes bevásárlótáskával elindult a szomszédba. Az asszony szabódva köszönte meg a szatyorban lévő holmikat, de Zsófi igyekezett megnyugtatni, hogy köszönettel csak ő tartozhat. Miután megitták együtt a szokásos kávét, mesélt a szüleiről. Mire Marika néni kosárba rakta a kapott banánt, szőlőt, egzotikus gyümölcsöket, bonbont ő már hazaért, hogy kezdődjön a sok munkával töltött hét utáni pihenő. Elrámolta a készen vásárolt ételeket, amit majd ebédre csak fel kell melegítenie, átöltözött kényelmes melegítőbe. Letette laptopját az ágy melletti asztalra, mellé tette a mobilnetet és keresett az ízlésének megfelelő zenét. Lepihenve a kényelmes ágyon hallgatta egy ideig, s lassan elnyomta az álom. Dél körül ébredt. Meglepve látta, hogy míg szundikált alaposan beborult, s az ablakon túl nagy pelyhekben esett a hó. A látványtól elfordulva, éles fájdalmat érzett a jobb szemében. Felkapcsolta a lámpát, s a tükör elé lépett. Jól sejtette, egy szempilla okozta a szúró fájdalmat, amit egy papír zsebkendő sarkával ügyesen kiemelt. Még könnyezett a szeme, amikor tekintete a tükörből megakadt a mögötte lévő falon függő sárgult fotón. Odalépett, s alaposabban szemügyre vette. Egy széken a dédnagyapja ült fehér, talán gyolcs ingben, fekete nadrágban. Mögötte az öccse állt délcegen, magas termete erőt sugárzott. Szintén fehér ingben mely sötét hajával még a régi fotón is erős kontrasztot alkotott. Széles mosollyal nézett szembe a masinával, és szén színű szeme külön mosolygott. Dédnagyapja világos szemével, kese hajával inkább apjára, míg Misi az öccse, anyjukra hajazott. Nagy hangú, folyton jókedvű, viccelődő ember volt. A munkát a nehezénél megfogó, önzetlenül segítő, szeretetre méltó. Bátyja visszafogottabb, de mindenben együtt öccsével bármit talált is ki. Az idősebb nősült előbb, ahogy illett, de Misi is párra lelt a Tisza túlpartján épp szemben lévő faluban. Míg merengett, gyomra nagyot kordult. Megmelegítette az ebédjét, s miután elfogyasztotta készített egy kávét. A hó, azóta fehérbe vonta a tájat, és ez szépséggel töltötte el. Vágyott a friss levegőre az egész heti bezártság után, és szerette, ahogy a hó ropog a talpa alatt. Felöltözött, és kilépve a házból a part felé indult. Elhaladt a pár éve kialakított szép tanösvény mellett, és rövidesen megpillantotta a parton álló fából készült szép kilátót. Kihalt volt a táj, csak az érintetlen hó szikrázott. Mielőtt elindult volna a falépcsőkön felfelé, visszanézett a házak irányába. Egy idős nőt látott kerékpárt tolva, amin rőzse volt felhalmozva, átkötve. Fácánt riasztott fel, mely hangos rikácsolással repült tova. A kilátó korlátjára támaszkodva átnézett a szemközti falura. A lombtalan fák, tökéletesen engedtek a kutató tekintetnek. Míg a vizet, a templom tornyát pásztázta újra eszébe jutott az a szörnyű tragédia, ami a családjukban történt. A gyerekek előtt nem szívesen beszéltek róla, ő is akaratlanul hallgatta ki egyszer a felnőtteket egy este, amikor azt hitték a többiekkel rég elaludt. Abban az időben a Tisza még keskenyebb volt, mint a mai időkben és nem volt tél, hogy ne fagyott volna be olyan vastagon, hogy ló vontatta szánkókkal járható legyen. Karácsony közeledett, és a család Misi lakodalmára készült. A túlparton egy házban Herbály Piros a menyasszony alig várta már, hogy a vőfély megkopogtassa az ajtót, s kikérje őt a vőlegény számára. Az asszonyok összefogva, ahogy szokás volt aprították a jószágot, némelyek a csigatésztát sodorták, sültek a sütemények. Kora délután volt, amikor Misi, a család és a násznép elindult. Abban az időben szokás volt a folyó jegét törekkel megszórni, hogy belefagyva a jégbe erősebbé tegye azt. Hét szánkóval indultak, a vőfély ment elöl falubeli férfiakkal, mögötte Misi az apjukkal és barátokkal. A negyedik szánkón ült az anyjuk, rokon asszonyokkal. A jókedv hamar eluralkodott a násznépen. Hangos viccelődések, nevetések hallatszottak a jég felett. Misiben tetőfokára hágott a jókedvű türelmetlenség, ott lenni már, látni már Pirost! Az első szánkó a törekkel megerősített jégen közelített a túlparthoz, amikor Misi felállva a szán bakján, nagy hangon bíztatva a lovakat kifordítva a szánkót, előzésbe kezdett. Anyja rémülten felállva kiáltott utána:
– Misikém ne…
Idáig jutott amikor a két szánkó egymás mellé ért. A jég hatalmasat reccsenve beszakadt. A két szánkó oldalára borult és a lovak abban a pillanatban alábuktak magukkal rántva a járműveket, és utasaikat. Ahogy a szán felbillent, Misi leesett a bakról, de nem érte el a hasadék szélét, így vastag subájában a vízbe zuhant s azonnal elmerült a többiekkel együtt. A harmadik szánkó az utolsó pillanatban tudott megállni. Utasai azonnal leszálltak, a többi jármű is kiürült. Misi anyja a fejét fogva, őrjöngve sírt, az asszonyok mind jajgatva kiabáltak. A férfiak igyekeztek a léket megközelíteni, amíg biztonságosnak ítélték várva, hogy talán valaki felbukkan, akit kisegíthetnek, de a víz miután párszor még kicsapott a jég szélére, lassan elsimult. A harmadik szán hajtója lassan, óvatosan elfordította a lovakat, nehogy megriadva a folyóba gázoljanak.
– Le a jégről! Forduljanak vissza! – szólt a többi hajtónak, mire azok a történek okozta sokk hatására kelletlenül lassan megfordítva az utasok nélkül maradt téli járműveiket, a part felé irányították. A násznép egymást terelgetve, csúszkálva igyekeztek elhagyni a gyilkos folyót, csak Misi édesanyja állt még mindig azon a helyen, ahol eltűnni látta a férjét, és fiát. Szakadatlanul sírt, nagy nehezen volt hajlandó elindulni a többiek után. A lék mellett maradt férfiak közül egy fiatal megkerülve a tátongó rést, gyalog indult a part felé megvinni a hírt az ara családjának, és az ott várakozó ünnepre gyűlt rokonoknak, vendégeknek. Nehéz szívvel, lassan haladt meg-megállva a jeget figyelve.
Eddig hallotta a történetet azon az estén, mert elaludt. Már fiatal lány volt, amikor szóbahozta a tragédiát és akkor nagyanyjától megtudta, hogy másnap Piros gyöngyös pártáját, egy part menti bokron találták felakadva a lék mellett. Még egyszer lenézett, ahol a tragédia történhetett. A folyó sötéten, komoran hömpölygött medrében, mintha csak az ő hangulatát tükrözné. Komótosan indult el a falépcsőn lefelé. Míg haladt az egyre vastagabb havat taposva azon gondolkodott, hogy ez a történet nem kallódhat el, nem mehet feledésbe.
A házba érve miután átöltözött kényelmes otthoniba és jól megrakta a kályhát, leült laptopjához, hogy leírja a régi történetet.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!