Tengeripanda

Gyerekpark
Nagyjából tíz éve már, hogy utoljára jártam a Budapesti Vidámparkban. Az egy olyan hely volt, amit gyerekként nem lehetett megunni, minden alkalommal találtam olyan részletet benne, amit azelőtt nem láttam, vagy csak elrohantam mellette, mert jobban érdekelt Jancsi és Juliska, mint a hernyós vasút, bár valljuk be, mindkettő elég menő volt.
De valahogy látogatásról látogatásra változott a hely, és mintha vele változtam volna én is.
Akkoriban sokat jártunk ide, ha a keresztanyámnál töltöttük a nyarat, vagy egy hétvégét, biztosak lehettünk abban, hogy a Liget bal oldalán, az Állatkert, a Nagycirkusz, vagy a Vidámpark sűrűjében fogunk kikötni.
Szerettük.
Nyár volt, forróság, játékról játékra rohantunk, izzadt a hátunk a hullámvasút üléséhez, extázissal az ereinkben szálltunk ki a ringlispil ötödik köre után is, ámulva-bámulva haladtam végig a János Vitéz történetén, úgy, mintha nem láttam volna ezerszer elejétől a végéig, ettük a vattacukrot, a jégkrémet, és néha leültünk az árnyékba, amikor már attól félt a keresztanyánk, hogy rák pirosra sülünk.
Most még sem látom magam előtt a helyet.
És habár fel-feldereng néhány részlete, a mesecsónak történetei, hogy ott van Hófehérke a hét törpével, az óriási vasút, amire éveket kellett várnom, hogy felülhessek. A szellemvasút kétes ijesztgetései, hogy egy darabig féltem tőle, de a meglepetés erejének elvesztése után, csak egy vasút maradt, kitalált félelmekkel, és sokkal ijesztőbbnek hatott az elvarázsolt kastély, ami óriásinak tűnt. Ott talpam alatt érezhettem a bizonytalanságot, nem tudtam előre, mi fog következni, ha lépek egyet, káprázott a szemem, félhomály volt, és habár nem rémültem halálra, de a szívem a torkomban dobogott.
Vicces, mert most kastély nélkül is, pont így érzem magamat.
Akkor valahogy minden könnyebbnek tűnt. Csak arról kellett döntenem, hogy következőleg melyik játékra üljek fel, hogy milyen ízű jégkrémet egyek, és azért kellett könyörögnöm, hogy ne menjünk még haza.
Egy hely azért volt a Vidámpark területén, amit ki nem állhattam, és haza lehetett volna kergetni vele, bár szerencsére ezt senki sem tudta.
A tükörterem.
Százszor rosszabb volt, mint az elvarázsolt kastély torz felületei, mert itt, élesen és tisztán láttam magamat, bármilyen irányba is néztem. Elölről, hátulról, oldalról, felülről is magamat láttam, és annak ellenére, hogy biztos voltam abban, hogy hol áll az igazi képem, sokszor fejjel mentem a falnak, mert minél előbb ki akartam kerülni arról a helyről. Összezavart a kintről beáramló fénytenger, ahogy rávetődtek a sugarak a tükrökre, és ők ide-oda lökdösték egymás között a lángokat. Világos voltam magam előtt, és valahogy ennél félelmetesebbet ma sem tudok elképzelni.
Ahogy haladok az Állatkerti körúton, a Vidámpark felé, egyre élesebben hallom a gyerekzsivajt, boldog nevetések, önfeledt sikítások özönlenek a Liget felé. Mintha újraéledne a nyár, zúgnak a hullámvasutak, serceg a fém, szikrázik a súrlódástól, és a leláncolt kapu mögött, mintha látnám is, ahogy újra felélénkül a múlt, hogy a nagymamám felül velem az átforduló hajóra, hogy a körhintán egy ló nyakába kapaszkodom, hogy az óriáskerékről belátom az egész mindenséget, és azt gondolom, hogy ez talán soha nem érhet véget.
Azt kívánom, hogy bárcsak újra besétálhatnék a tükrökkel teli terembe, és százszor is végignéznék magamon, megjegyezném az arcom, hogy milyen igazán boldognak lenni.
Mert egyelőre csak ennyire emlékszem.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!