Tengerkék szemek

Mikor szemeidbe néztem…

Mindig azt mondják, hogy a szerelem öl, butít, és nyomorba dönt, és még vakká is tesz. Harmincegy éves vagyok, és sohasem tudtam, hogy ez mit is jelent valójában. Igazából mindig furcsán néztem, hogy ha valaki ezt így kimondta, én a szerelmet sosem éltem így még meg. Pedig voltam párszor szerelmes, hagytak is el, én is szakítottam, de ez az érzés mindig elkerült. Egészen idáig.
Sokáig voltam vak. De nem azért, mert vakon születtem, vagy valamilyen betegségnél vagy balesetnél fogva megvakultam, hanem mert teljesen elhomályosult világban éltem. Hiába néztem tükörbe, nem láttam az igazságot. Nem láttam magam olyannak, amilyennek lennem kellett volna. Ha belegondolok, mindennap belenéztem a tükörbe, még ha csak annyira is, hogy milyen fejjel menjek ki reggel az utcára, soha nem tűnt fel semmi különleges. Csak úgy voltam a nagyvilágban, mint agy apró porszem, mondhatni, és sosem gondoltam, hogy bármiben is különleges lennék.
De az életem gyökeres fordulatot vett, mikor elkezdtem életmódot váltani, és nagy küszködések, könnyek, éhezések és lemondások árán megszabadultam jó pár kilótól. Konkrétan negyvenöt kilótól. A pasik jöttek-mentek az életemben, néhányuk jó például szolgált, néhányuk meg inkább elrettentésül. Tényleg általában kétféle pasi van: az Isten, és az Isten ments. Sajnálatos módon általában nekem az utóbbi jutott mindig. Egészen 31 éves koromig.
Ekkortájt ástam bele mélyebben magam az internetes társkeresésbe is, nagyon meg akartam már találni azt az embert, akivel lehetne egy élhető jövőt kialakítani, akivel társak lehetnénk egy életre. Nagyon sok érdekes emberbe belefutottam. Volt, akivel nagyon jó volt a kommunikációnk, 2 és fél órát beszélgettünk telefonon, aztán a végén mellesleg közölte, hogy ő nem is 45 éves, hanem 55. Puff! Mint egy arculcsapás; és milyen hülye tud lenni az ember, hogy ezért már talonba teszi. De természetes, hogy abba teszi, azért 24 év korkülönbséggel – és ezért meg ne kövezzetek már – nem fogok kapcsolatot vállalni. Vagy ott volt a másik véglet, jóképű pasi, 35 éves (és tényleg ennyi volt), akinek ugyan van barátnője, de kioktatott, hogy mi nők olyan korlátoltak vagyunk, hogy azt hisszük, hogy valóban van ennyi szingli pasi. Manapság már ezt is úgy kell nézni, mint egy plázában az utolsó akciós ruhát, hogy aki kapja, marja. Mondom, mi van? Hát hogy most már úgy kell egy nőnek pasit találni, hogy elveszi egy másik nőtől; és én se csodálkozzak, ha egyszer tőlem is elveszik őt. Csak álltam, telefonnal a kezemben, mondom jó, én most hagytam abba a netes társkeresést.
A monoton hétköznapokon újra és újra a mókuskerékben forogva minden áldott reggel a tükörbe nézve, magamat is szürkének láttam. Nem volt kedvem sminkelni sem, abszolút csak felkeltem, bejártam dolgozni, hazajöttem, és ennyiből állt a napom. Igen, mondhatjuk, hogy belefásultam az életbe.
De aztán egyszer csak, mintha valami varázslat vett volna körül, valami furcsát éreztem a levegőben, és akkor megláttam őt. Mindennap ott keringett körülöttem, hozta-vitte az anyagot, mégsem tűnt fel soha nekem. Aztán aznap megláttam szemüveg nélkül. Életemben nem láttam még olyan gyönyörű szemet, mint ami neki van. Sötétkék mélységében rögtön tudtam, hogy elvesztem örökre. Csak ámultam és bámultam, míg feltűnt, hogy irtó furán nézhetek ki, mert szemeit lesütve kitért az utamból. De akkor engem egy olyan élmény ért, amit soha nem fogok elfelejteni, amíg élek. Még 1-2 hétig szemüveg nélkül járt, engem pedig hirtelen jobban kezdett érdekelni, mint eddig bármikor bárki. Minél többet tudtam meg róla, annál jobban kezdett vonzani. Aztán egy idő után visszatért a szemüveghez, engem is lefoglaltak az egyéb magánjellegű dolgaim, és nem vettem tudomást a körülöttem lévő dolgokról. De aztán úgy tűnt, hogy a Sors mégis azt akarja, hogy valamilyen módon kapcsolatba kerüljünk egymással, és megtudtam, hogy nincs barátnője, egyedül él, és valahogy ismét feltámadt bennem a Remény. Elkezdtünk beszélgetni, szép lassan felvettük a beszélgetés fonalát, ami egyáltalán nem volt könnyű vele, mert nagyon zárkózott volt. Talán ezért is vonzott annyira, mert teljesen más volt, mint azok a férfiak, akikkel eddig együtt voltam. És ahogy teltek a napok, és hetek, mióta beszélgettünk, a Tükör egyre inkább a barátom lett. Minél jobban és hosszabb ideig bámultam reggel a tükörbe, annál szebbnek és annál jobbnak láttam magamat. Vajon miért történt ez? Általa kivirágoztam, szebbé vált a lelkem, és ez rajtam is meglátszott. Sosem láttam magam soványabbnak a fogyástól, most hirtelen látni kezdtem, hogy más lett az alakom. Barátom lett a Tükör, ami által mindig tévesnek láttam magam, és nem vettem tudomást a körülöttem lévő változásokról. De a legérdekesebb dolog mégis akkor történt, amikor egy hosszabb beszélgetés utána elmondtam neki, hogy szeretném őt jobban megismerni, de ő visszautasított. Hát nem esett jól, és igazából 1-2 napig teljesen elkedvetlenedtem, de amit a tükörben láttam előtte napokig, az most sem változott.
Természetesen a mai napig nem történt köztünk semmi romantikus dolog, de nagyon jó barátok lettünk. Soha nem értettem, hogy mégis mi volt konkrétan az a dolog, amiért őt nem tudtam akkor sem elengedni, amikor teljesen visszautasított, de mostanra rájöttem. Az általa kiváltott érzelmek hatására vált belőlem az az Ember, aki bátran tud tükörbe nézni. Eddig ami ellenség volt, az a barátom lett. És ettől a pillanattól kezdve, nem úgy néztem tükörbe, mint eddig, hogy jól van, életképes vagyok, elmegy ez az utcán, nem érdekes, úgysem figyel rám senki; hanem egy sokkal természetesebb, szebb és boldogabb ember nézett rám vissza. Talán egyszer lesz elég bátorságom ahhoz is, hogy ezt megköszönjem neki!

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!