Tükröm voltál, ha jól meggondolom, közös életünk első pillanatától.
Velem nevettél ha örültem, és együtt sírtunk, ha fájt valami. Bánatos lett az arcod, ha rosszat szóltam, és ragyogott, ha jól ment valami.
Tükröm, tükröm…
Sírtunk, nevettünk, szerettünk, reméltünk… Elszálltak az évek. Voltak komoly nehézségeink, de egymás kezét fogva átvészeltünk eddig mindent… Ha lehet, ma még jobban szeretjük egymást. Én már szinte vakon. Te is megroppantál, lelked fénye elhomályosodott. Lelked homályában arcomat mutatni már nem tudod, elnémult szememben Te sem látod arcodat. Inkább befelé, magadba,- vagy ki tudja, merre, a távolba nézel.
Tükröm, drága tükröm, megtörve és homályosan, arc nélkül és vakon ülünk, fogjuk még egymás kezét. Mondd, mi lesz velünk? Összetörünk… s akkor a millió szilánk szikrázva szórja szét életünk múlt fényeit, hogy szerettünk, mennyire szerettünk!
