Változás

Mint minden tininek, nekem is égetően fontos volt, hogy mit látok a tükörben. Szerettem aludni, ennek ellenére képes voltam órákkal előbb felkelni indulás előtt, hogy a nyolcadik felsőt is felpróbáljam ugyanahhoz a szoknyához vagy nadrághoz, nem mintha máshogy állt volna rajtam, mint egy-két nappal előtte. De az sem volt ritka jelenség, hogy a tükör előtt állva, szinte szálanként fésültem, szárítottam be a hajam, hogy tökéletes legyen a frizurám, hogy amint az utcára lépek a szél fittyet hányva az ízlésemre jól összeborzolhasson. Eggyel több ok a bosszankodásra. Az előszobai nagy, ovális tükör pedig türelmesen viselte a hóbortjaimat, s talán a szemöldökét is ráncolta volna időnként, ha lett volna neki.
A sorsom írójának elege lett a hiúságomból, és egyre homályosabbá varázsolta sajnos nem a tükröt, hanem a látásomat. Nem tudnám rangsorolni, mi okozott nagyobb kihívást vagy fájdalmat, de az biztos, hogy az öltözködés kiemelt helyen állt a nehézségek sorában.
Új tükör után kellett néznem, ebben egyre biztosabb voltam. Természetesen a szülők, barátok, munkatársak, bolti eladók szemének tükrében láttam viszont magam. Elképedve konstatáltam, hogy mint az elvarázsolt kastélyban, mindegyik tükör mást mutat. Az anyukám szerint nagyon kacéran öltözködtem, a barátnőm szerint, túlságosan is konzervatívan. Olyan kolléganőm is akadt, aki nemes egyszerűséggel, de szókimondó őszinteséggel tudatta velem, hogy úgy öltözködök, mint a nagyanyja…
A bátyám szerint, tök mindegy mit veszek fel, mert mindenben idétlenül nézek ki, a párom szerint meg mindenben gyönyörű vagyok…
Álltam a nagy, ovális tükör előtt az előszobában, és szerettem volna hozzávágni valamit, amiért megtagadta a velem való közreműködést. Nagyon elkeserített, hogy nem támaszkodhatok a saját ízlésemre, de a tapasztalat szerint a külső segítség sem biztos és egyértelmű. Persze, be kellett látnom, hogy nem az öreg tükör szenvedésem okozója.
Teltek az évek, fiatal anyuka lettem, és a ruhatáram egyre inkább praktikusra változott. A divatos darabokat már csak megcsodáltam, de megvásárolni nem igazán mertem. Kis gyermekkel, vakvezető kutyával nem adódik túl sok lehetőség a kiöltözködésre. A csinos, nőcis ruhadarabokat különleges eseményekre, rendezvényekre tartogattam, a hétköznapokban pedig a jól bevált farmer szoknyát és nadrágot húztam magamra, amihez bármilyen felső felvehető. Így lett aztán időnként sportos, máskor meg kicsit elegánsabb az öltözékem. Azt nem állítom, hogy jól éreztem magam ettől, de nem volt választásom. Jobb volt egy tökéletes, elronthatatlan szerelés, mint egy csinosnak induló melléfogás. Mert ugye mióta divat létezik, azóta tudjuk, hogy nem áll mindenkinek jól az aktuális irányzat, a testalkat nagyban meghatározza a megfelelő ruházkodás jellegét.
Ismét tovaröppent néhány év, és már csak akkor találkoztam a tükörrel, amikor ráspricceltem a tisztítószert és a papírlappal remélhetőleg csíkmentesre törölgettem. Már nem faggattam, nem rimánkodtam neki, hogy mondja meg milyen is vagyok, mi áll nekem jól. Rá kellett döbbennem, hogy nincs olyan stílus, amiben mindenki számára egyformán tetszetős lehetek. Aki a kosztümös eleganciát pártolja, annak slampos lesz a sportos lezserség, a szoknyát kedvelőknek fiús a nadrágos viselet, és még sorolhatnám.
Egy vásárlás alkalmával történt a következő eset. A fiatal, huszonéves eladónő lelkesen áradozott az élénk vörös, passzos felsőről, hogy az milyen dögös. Belenéztem a szűk, kis fülke tükrébe és megkérdeztem csak úgy mellesleg, mint aki választ sem vár senkitől, hogy valóban dögös vagyok ebben a blúzban, vagy inkább nevetséges, hiszen, ahogy egy tapintatos barátom fogalmazott, a lányos karcsúságom, már sajnos nem a régi…
A lelkem mélyéről egy mosolygós hang így válaszolt:
– A felső dögös, de nem rajtad. Ez nem a te stílusod…
Azonnal lekaptam magamról a blúzt és nevetve megráztam a fejem. Elkértem a következőt, majd a sokadik ruhadarabot, és türelmesen megvártam, míg végül az elégedettség hangját hallottam.
– Na ez igen, ez remek választás!
Kiléptem a függöny mögül, és körbefordultam a férjem és az eladónő előtt.
– Ez klassz! – lelkendeztek kórusban. – Nagyon jól áll, illik hozzád.
– A vállfán sokkal szebbnek tűnt a piros, de rajtad ez az igazi. – vallotta be az eladónő.
Visszalépve a fülkébe, kihúztam magam, mintha csak a tükörnek pózolnék. Végigsimítottam a puha anyagon, és félhangosan kimondtam egy boldog köszönömöt lelkem fényes, őszinte tükrének.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!