Virágkoszorú

Azt mondják, a kutya tükröt tart az embernek. Valószínűleg igaz a mondás. Én csak azt tudom, hogy egész életemben nagyon szerettem a gazdáimat. Ó, még nem mutatkoztam be! A nevem Stefi, fajtám szerint yorkshire terrier.
Amikor az új családomba kerültem, olyan apró voltam, hogy könnyedén elfértem egy ember tenyerében. Később sem nőttem túl nagyra, a súlyom csupán a két kilogrammot érte el. Aki nem ismeri a fajtát, annak elárulom, hogy nagyon selymes szőrrel rendelkezem, a tapintása olyan, akár az emberi hajé. Az arcomon és a hasamon akácmézszínű a bundám, de a hátamon olyan fekete, akár a szén.
A szeretett családom négy tagból állt: Anyu, Apu és a gyerkőcök, Szandi és Viki. Kaptam tőlük egy egész szobát, ami emberi lépték szerint egy négyzetméteres körbekerített részt jelentett. Ennek a felét a fekhelyem tette ki, melyet puha takaróval béleltek ki, és volt egy szív alakú párnám szívecskés huzattal. Még elfért egy vizes tál, egy etetőtányér és a szőnyegem, ami egy újságpapír volt. Ez egyúttal vészhelyzeti mosdóként is szolgált. Még nem említettem, hogy emeletes házban laktunk?
Amikor először aludtam az új otthonomban, nagy honvággyal küszködtem. Folyton sírtam. És kicsiny méretemből adódóan a szobám falát alkotó rácsok között nekifutásból ki tudtam ugrani, amelynek – érthető módón – a gazdik annyira nem örültek. Ezután Apu egy puha, fűzöld hálóval kerítette körbe szobám falát. Szerencsére három nap után a honvágyam alábbhagyott.
Eltelt néhány hét, mire kialakult a napi rutin. Korán, már reggel hatkor talpon voltam. Apu vagy Viki engedett ki ilyenkor kicsi szobámból. Megtanultam kinyitni az emberek ajtóit is. Önbizalomhiányban sohasem szenvedtem! Az a fontos, hogy futva kell megközelíteni a kiszemelt ajtót, és mielőtt elérnénk azt, a két hátsó lábunkra támaszkodva egyenesedjünk fel, és a két első tappanccsal nagy erőt fejtsünk ki. Nagyon szerettem Anyu mellé bekucorodni reggelente a puha paplan alá. Közben Viki vagy Apu kicserélte a vizemet, kaptam elő-reggelire száraz tápot, és a szülői ágyban vártam, mikor szólítanak, hogy mehetünk a reggeli sétára.
A leghosszabb, ötméteres pórázt kaptam, mert nagyon szerettem futkosni és felfedezni a környéket. Mindent megszimatoltam, és a szomszédban lakó kutyák által hagyott illatanyagokból tájékozódtam az ebek hogylétéről. Ez a szeánsz olyan volt, mint elolvasni a reggeli újságot egy csésze finom, friss kávé mellett.
Nagyon szerettem utazni is. Hordozható, ketreces bejáratú szállítóeszközt kaptam a gazdiéktól. Ezt ők fölerősítették a biciklijük csomagtartójára, és már suhanhattunk is több kilométeres távolságra. A kerékpározásnál csak a kocsikázást szerettem jobban. Egyenesen imádtam. Tudtam, ha kilépünk a lépcsőházajtón és balra fordulunk, akkor a garázs felé megyünk. Ez a tény akkora izgalommal töltött el, hogy elkezdtem rohanni, s a nyakamon feszülő pórázon keresztül vonszoltam a gazdit, hogy minél előbb a szeretett autómhoz érjünk. Egy idő után – hogy hogyan sem – a családom hámra cserélte a nyakörvemet.
Kis méretem ellenére igazi kutyaszív dobogott testemben. Tehát a fellehető összes házimacskát megkergettem! Nem láttam túl jól, de arra rájöttem, ha a gazdi azt mondja, „Sicc!”, akkor cica van a közelben. Ekkor teljes erőmből rohantam. Ha a háztömbünk előtti udvaron póráz nélkül voltam, akkor addig szaladtam és ugattam, amíg a macskát fel nem üldöztem a legközelebbi fára. Az udvart védtem az arra járó kutyáktól is. Egyszer majdnem pórul jártam! Már póráz nélkül szimatolgattam, mikor egyszer csak megütötte orromat egy nagy alaszkai malamut illata. Idegen eb a területünkön! A fenséges állaton is megfeszült a póráz, annyira felém húzódott, vészjósló, tengerkék szemeivel csak engem nézett. Nekem sem kellett több! Teljes erőmből nekiálltam felé futni, hogy elkergessem. Hogy nyomatékosítsam szándékomat, szaladás közben folyamatosan ugattam. A nagytestű kutya csak állt, nem hallatott hangot. Mire elég közel értem, hirtelen kinyitotta a száját, és hatalmas csattintással összezárta a fogait. Csak a reflexemen múlt, hogy oldalra tudtam ugrani, és megmentettem az életemet. Eközben a gazdi mit csinált? Nem tudom pontosan, de nagyon kiabált a hátam mögött, majd odaszaladt hozzám, és jól megszidott. A gazdik hangulatait addigra megtanultam megfejteni. Azt is tudtam, hogy szerintük jót vagy rosszat cselekedtem, attól függően, milyen hanglejtéssel mondták ki a Stefi nevet.
Én nagyon szerettem a családomat, melyet kedveskedéssel, játékra invitálással mutattam ki. Mindig imádtam a közelükben lenni, beleértve a délelőtti és délutáni szunyókálásokat is.
Hihetetlen, hogy milyen finom ételeket kaptam a gazdiktól! Azt bevallom, hogy a tápot nem nagyon szerettem. Nem is nyúltam hozzá, csak végszükség esetén. A reggeli májkrémes kenyérért viszont bármit megtettem volna! Ízletes, finom és tápláló eledel, imádtam! Ebédre és vacsorára azt kaptam, amit a gazdik ettek, de általában húsos, tojásos vagy sajtos ételt tettek a tálamba. Idősebb koromra szinte mindenevő lettem, így elfogyasztottam akár egy teljes adag rakott zöldbabot is.
Nagyon jó emlékeim vannak a gazdiékról. Sokat sétáltunk a természetben, utaztunk két, illetve négy keréken szerte az országban. Rengeteget játszottunk Szandival és Vikivel. A családom, ha kellett, bármilyen kutyától megvédett, beleértve az udvarló kan kutyákat is a tüzelés időszakában. Finomakat ettem, ez is nagyon fontos. Nincs olyan, hogy cserébe. Egyszerűen nagyon szerettem őket.

***
Stefi este gyengélkedett. Miután megette a vacsoráját, az ágyába sétált. Anyu betakarta, és a kiskutya szája szegletében mosoly jelent meg.
Egy madárcsicsergős, áprilisi napra virradtunk. Emlékszem, erős melegfront volt. Addigra már Stefi a kutya-mennyországba került. Egy fővárosi kollégiumban tengődtem, mikor kaptam a telefonhívást Stefi haláláról. Megrendültem. Majd patakokban folyt a könnyem. Amíg beszéltem Apuval, zokogtam. Elveszítettünk egy gyönyörű lelket! Stefi az önzetlenség, a hűség, a szeretet igazi megtestesülése volt.
Stefi gazdájaként megváltoztam. Az őszinte szeretete jobb emberré tett. Tükröt tartott nekem. Megtanított a türelemre, a megbocsájtásra és az elfogadásra. Úgy hiszem, cselekedeteimmel és személyemmel kiérdemeltem a sok szépet és jót tőle. Köszönöm, kedves kiskutyám! Nagyon szeret téged a te Vikid!
Az űrt, amelyet Stefi maga után hagyott, nem tudom, és nem is akarom pótolni. Stefi örökre az én egyetlen kiskutyám marad.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!