Visszapillantótükör

A 71-esen száguldom. Pont annyival, amennyivel lehet. Száztízzel. Késő délután van. A nap még nem bukott le a dombok mögött, de ahhoz már elég alacsonyan süt, hogy pont a szemembe világítson. A napszemüvegem szerencsére jól teszi a dolgát.
Szembe mindenki előttem-mögöttem senki. Nincs miért a tükörbe nézni.
A kedvenc zenei válogatásom szól halkan a hangszórókból. Tavaszi szellő sűvít be a félig lehúzott ablakon, mely gyerekkoromból jól ismert illatokat fúj az orromba. Azt az illatot, ami ecset nélkül is képes elém képet festeni. Tűéleset. Minden és mindenki rajta van, aki velem ezen az illaton osztozik. Boldog vagyok. Megyek már haza. Várnak.
A gyermeki ábrándból egy hosszan, erőszakosan megnyomott duda éles hangja rángat ki.
Most már van miért tükörbe nézni.
Fekete, böhöm terepjárót látok benne. A duda egyszólamú zaját fényjátékkal kívánja feldobni.
Villog.
Pechére a reflektora fel sem veszi a harcot a szembesütő nappal. Hadd csinálja.
Szabályosan megyek. Nincs hova lehúzódni. Szembe sokan, nem tud kielőzni. Mi tévő legyek? Várjon a sorára!
Nézem a visszapillantótükröt. Egyszer az egyikbe, másszor a másikba bukkan fel. Kezem az ablakon kinyújtom, tenyerem az ég fordítom.
Még közelebb jött. Nem érti.
Szegény hülye, gondolom magamban.
Lábam finoman a fékre teszem, csak annyira, hogy a lámpa a kocsim hátulján piros fénnyel felgyúljon.
Nem, nem és nem. A tükröm már tele van a kocsijával. Egyre közelebb, egyre feszültebb a helyzet.
Mérges vagyok és félek.
Mérges, mert az ilyen erőszakos emberek csak rosszabbá teszik a világot, félek, mert nem ismerem ezt a kanyargós utat. Nem merek gyorsabban menni. Nem akarom, hogy baj történjen. Engem várnak haza.
Tovább lassítok. Hadd bosszankodjon. Nem hagyom, hogy ő irányítson. Csak azért is lassan megyek.
Napszemüvegem leveszem. Fürkészem a tükröt, hogy ki vezetheti azt a fekete kocsit. Nem látom. Sötétített az üveg.
Drága autó. Az enyém, noha már ütött-kopott, de tisztességes. Elvisz mindenhová.
Annyira csak nem lehet hülye, hogy a fényűző autóját az én kopott vasamon összezúzza.
Szerencsére nem az.
Ez a színjáték még vagy két kilométeren keresztül tart. Végre szabad a szemközti sáv.
Kielőz.
Mellém ér.
Mély levegőt veszek és átnézek.
Az ablak mostanra mindkettőnknél lehúzva. A sofőr erősen gesztikulál, de nem mutat csúnyát. Kiabál, de nem értem mit. Mutogat rám, majd a mellette ülőre. Csak most veszem észre, hogy az anyósülésen is ül valaki. Egy nő. Szőke. Ő nem néz rám. Nem is mozdul. Összecsúszva ül az ülésben. Jobban megnézem és a szemem kikerekedik a látványtól. A nő szőke frufrujába vörös mellírcsíkokat csempészett a szétnyílt halántékából ömlő vér. A mellettem levő visszahúzza az ablakát. Az utolsó mondatát azért csak sikerül elcsípnem.
„Miattad vérzik el!”
A fekete autó tovaszáguld, majd secperc alatt eltűnik előlem.
A sokkból ocsúdva belenézek a napellenzőm tükrébe. Farkasszemet nézek a tükörben levővel, aki nem szól, de mégis tudom, hogy ítélkezik. Én nézem őt, ő lát engem. Én magyarázkodom, míg ő csak hangtalanul tátog.
Így ment ez, amíg le nem ment a nap. Most már nincs szükségem a napellenzőre. Felhajthatom. Nem kell többé a tükörbe néznem.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!