A KINCS
– Meséld el, anyu, még egyszer a nagyi történetét! Légyszi’…!
– Már százszor elmeséltem neked, Anna!
– De anyu!
– Rendben, rendben…csüccs ide..Na, most kész vagy rá?
– Igen…hallgatom.
A kis Anna megszorította az édesanyja a kezét, úgy, ahogy szokta, s
ahogy tette ezt tényleg vagy százszor is már.
– Nos akkor… Egyszer volt, hogy nem volt…
– Neee! Ugrás tovább, légyszi, anyu, ezt mar ismerem…
– Nyugi, Nyugi…!
– Nee…neee…!
– És meddig?
– Amíg…
– Hm..szerintem tudom. Ismerlek, kicsikém!
Anna arcán akkora őszinte mosoly tűnt fel, mintha most hallaná először a
történetet.
Melyik történetet? A nagyi tükre legendáját.
– Nos…a kislány…Dóra…
– Pontosan, mint te…
– Igen, mint én… nos… A kis Dorkát meg szokta látogatni a nagymamája,
aki nagyon, de nagyon messziről jött. Ruhája mindig tiszta volt,
makulátlan. Itt-ot kissé őszült már a haja, szavai édesen csengettek, s az
ajkán mindig széles, szép mosoly húzódott. Mindig játszott a kis
Dorkával, s mindig adott neki egy-egy cukorkát.
– Citromosat? Szeretem a citromos cukorkát.
– Hm… Ám legyen! Citromos cukrot adott neki… Egyszer a nagyi,
amikor haja még fehérebb lett, egy nagy utazás előtt, odahívta magához a
lányt s kérte tőle, hogy figyeljen a szavaira, majd adott neki egy tükröt,
arany betűkkel vésett fatükröt, mely furcsa volt, mert egy kis vörös,
vastag posztóba volt göngyöl ve. De még annál is furcsábban hangzottak a
nagyi a szavai:
– Tudod mit jelent a „Dóra” név, ugye?
– Igen, nagyi. Dóra azt jelenti: „ajándék”.
– Jó kislány leszel. Tessék, ez a tiéd, fogadd el ezt a kis tükröt, s
emlékezni fogsz a szavaimra és rám is.
– Igen, persze nagyi.
S el is kezdte kibontani a kis posztót. Ámultan olvasta a nagy írást a tükör
szélén:
„Előttem a kincsed
Áll, tükrözz vissza”
S a hátsó oldalán:
Előtted most a rejtély és a kincsed
Legalábbis így tűnt kicsiny szemeiben a két szép, arany betűkkel gravírozott
írás, mert akkor még nem tudott olvasni a kis aranyhajú lány.
– De miről szól az írás…s hova mész?
– Majd megérted, mi van rajta. Messzire megyek ugyan, de sosem leszek
távol tőled…. Most menj, kicsikém, anyukád vár rád.
Múlt az idő, a kis tükörről megfeledkezett a kislány, s nagylánykorában a
fiókban felejtette.
Néhány év múlva, amikor már felnőtt lett a lányból, el kellett költöznie a
szülői házból…
– Miért kellett? Nem maradhatott volna?
– Hát egyszer muszáj… mondjuk így… – kirepülni…
– Nekem is?
– Hát. Elvileg… Neked is, igen.
– Nem, én soha repülök el tőletek!
– Rendben, rendben… folytassuk… át kellett költöznie az új, szegényesen
berendezett lakásába: szomorú volt, messze is volt a családjától, az új
városban nem volt sok barátja.
Munka közben ide-oda járt, mert újságíró lett mindeközben, és soha nem volt
ideje kipakolni a ruháit. Túl sok dobozt kellett volna kicsomagolni és rendbe
tenni… Havazott már s lassan közeledett a Karácsony. Nem tudott hazamenni
a családjához, a munkája miatt. Barátai sem voltak vele, ebben a hosszú
időszakban.
Egészen addig a napig. Amikor is ki kellett bontania egy kis batyut. Vajon mi
van benne?
– Én tudom… A tükör!
– Igen – mondta az anya mosolyogva -…de még nem alszol? – most egy kicsit
összeráncolta a homlokát.
– Folytasd, kérlek! – nógatta a kislány.
– Rendben. Szóval, most már tudott olvasni s el is olvasta rendesen:
Bennem a kincsed áll,
tükrözz vissza
Kérdő pillantást vetett a tükörre, keresett valamit, tapogatta itt-ott, de
semmit sem talált.
Elérte a hátsó oldalát. Elfújta a rárakódott port, így tudta szépen
kiolvasni:
Előtted most a rejtély és a kincsed
Akkor megértette: gyorsan ment a nagy tükör elé, s látta. Látta, mi a kincse…
illetve, ki a kincsecskéje:
Semmi…senki más, mint Ő maga.
Nyomban fel is hívta a szüleit és hosszan elbeszélgettek.
A következő napokban annyira jól érezte magát, hogy új barátokat
szerzett, a nagy baráti körben megtalálta a szerelmét is, és egy éven belül
férjhez is ment s nagyon boldogan élt tovább, sokáig.
– De te voltál az, anyu? – fejezte be álmos hangon, ahogy azt már ezerszer is.
– Hát kicsim,..az is lehet, hogy igen… vagy sem. Akár te is lehetsz. Csak
gondolj rám később, amikor…
Átment a hálószobájába, finoman megsimogatta a férjét, majd odament a
szekrényhez, lassan kitárta, kinyitott egy kis fiókot, s erősen szorította az
aranyos tükröt.
És csendesen kívánt valamit.
De a kicsi Anna már mélyen aludt, álmodott.… Ki tudja, miről? Talán a nagyi
tükréről…
