A grízes fekete

Jelige: Sebes-körös

A grízes fekete

Ez kell, hogy legyen, mondta Tomi hangosan. Közben ujjaival idegesen tapogatta a lépcsőházi ajtó kilincsét. Igaz, hogy még csak egy hónapja lakom itt, de már megtanultam az utat a villamosmegállótól ide a panelházig. Pedig ez a C. lépcsőház erősködött Feri, aki még látott valamennyit, hosszú karjait kinyújtva, eltávolítva szemüvegét szemétől, és mint valami távcsőbe, nézett a bal lencsébe, így kukucskálva a nagy C- betűt a bejárati ajtó fölött.

Biztos ez a C. ehhez nem fér kétség. Menjünk csak nyugodtan be.

És benyitottak.

Itt ismét Tomi vette át a vezetést. Mivelhogy ő már születésétől vak volt, megszokta, hogy egyedül közlekedjen. Feri nem ellenkedett, hiszen ő csak vendégségben volt itt barátjánál.   Ahogy beléptek a lépcsőházba, azonnal bal oldalt, a fal mellet egy fűtőtest állt. Majd nyolc lépcsőfokon felmenve értek a földszintre, ahonnan lifttel vagy gyalog, 165 lépcsőn juthattak fel. A kilencedik emeletre, ahol gyengén látó feleségével laktak. Végigsimítva a fűtőteste, Tomi ismét tanácstalanul megállt.

- Nem értem, itt kellene, legyen.

- Minek? Kérdezte Feri, mind idegesebben.

- Mi a francnak kellene itt lennie? Sziszegte Feri.

- Minek, minek? A korlátnak, nem érted, a korlátnak. A mi lépcsőházunkban itt a falra van szerelve egy otromba vas korlát. Tehát, nem jó helyen járunk, suttogta Tomi, hogy ne ébressze fel a földszinten lakókat.

Még csak ez hiányzott volna, amúgy sem szárnyalt örömében Károly bácsi a lépcsőházfelelős, aki épp itt lakik az egyes számú lakásban, mikor meghallotta, hogy Tomiék is itt kaptak lakást. Nem nagy szánalommal, inkább csak úgy gúnyosan meg is jegyezte egyszer a lakóbizottságnál. Nálam lakik egy vak házaspár is, és éppen a kilencedik emeleten.

Ezt a Károly bácsit, nem szerette volna Tomi magára haragítani és pont hajnali háromkor, mert bizony a városháza toronyórája elütötte már a hármat. No még csak ez hiányzott volna, hogy itt is egy ilyen Károly bácsira akadjanak, aki majd rendre neveli őket.

Ezek és hasonlóak jártak Tomi eszében, aki megvolt győződre arról, hogy valami tévedés történt.

Halkan az utcára vonszolta, nehézkesen mozgó barátját. Majd mikor ismét kint voltak, már most ő is hangosabban bizonygatta Ferinek, hogy, már pedig ő csak ismeri a bejáratot, és ott kell lennie a korlátnak. Mert hogy ő, megbízik barátja csekély látásában, és a nagy C betű iránt sincs kétsége, de ez mégsem az ő bejáratuk.

- Akkor nem ez az épület, erősködött Feri.

- Jó akkor vezess vissza a megállóba, és most én vezetlek haza, úgy ahogy én vakon szoktam jönni.

- Menjünk, szólt Feri, most már csendesen és közben cigarettára gyújtott.

Vagy 300 métert sétáltak vissza, miközben nem győzték dicsérni Peti feleségét, aki olyan finom vacsorával kínálta őket.

- És a kedvessége? Ahhoz mit szólsz, mondta Feri. Az enyém már tízkor takarodót fújt volna.

És ha nem vettük volna észre magunkat, akkor az asztalterítőt kezdte volna megszabadítani a morzsáktól, csak valahogy indulásra bírja a vendégeket. És bizony, ha nem akarom, hogy ilyenkor a vendégek előtt, induljon el a pokol, akkor én vagyok az, aki elsőnek állok fel az asztaltól. De Éva, ő egészen más. Ha Petinek kedve van reggelig mulatozni barátaival, akkor kedvese, nem csak hogy jó kedvvel, kiszolgálja őket, sőt még a nótázásba is besegít, ami el is kel, főleg ha ilyen kivételesen első osztályú énekesek a vendégek, mint mi voltunk ma este, mondta Feri.

- Hát ez így van, de csak egyszer lehet Peti is 30 éves, szólt Tomi. Mondjuk, az enyém sem röpködne a boldogságtól, lehet, nem gyűjtené össze a morzsát előlünk, inkább bevonulna a szobájába. Még mindig szomjas vagyok, attól a finom csirkepörkölttől. Pedig jól kifárasztottuk szegény Bacchus testvérünket, igen csak sűrűn ölelgettük meg.

- Lehet, ezért nem találunk haza, nevetet Feri.

- Dehogy, dehogy, azért ez a mennyiség nem árthatott meg. Gyere csak, most megmutatom én neked, hogy hol lakom.

Ezzel el is indultak visszafelé. Ahogy a megállóba értek, Tomi úgy tett, mintha a villamosról szállt volna le. Lelépett a járdaszegélyről és elindult csendesen a fal mellet, könyökével néha megérintve az épület durva vakolatát, amely mellett elhaladtak.

- Miért nincs nálad fehérbot? Kérdezte Feri.

- Mióta megnősültem ritkán, járok bottal. Igaz, hogy egyedül sem. Az is Igaz, régebben sem nagyon jártam, pedig akkor még nem is volt ilyen forgalom. Ma már kevés vak jár egyedül, tudom ez nálatok Pesten, nem így működik,

- Nem, bizony, nálunk, a rehabilitációs központokban az egyik legfontosabb, amit megtanítanak, hogyan közlekedj egyedül a fehérbot és a vakvezető kutyák segítségével.

- Ez így igaz, bólintott Tomi, és teljes figyelmével az útra összpontosított. Most itt a sarkon átmegyünk a másik oldalra, aztán az első saroknál jobbra térünk.

Feri, kérdezni akart valamit, de Tomi nem válaszolt, csak erősen az útra koncentrált.

- Na, most ennél a trafónál, hallod, hogy zúg? Kérdezte Ferit és megállt egy pillanatra.

- Igen itt van, nem csak hallom, hanem látom is, felelt Feri, és barátságosan megveregette nálánál vagy 20 centivel alacsonyabb barátja vállát.

- Itt most átmegyünk a másik oldalra, aztán ismét jobbra és az első ösvényen nekimegyünk épp a mi blokkunknak. (ahogy Erdélyben szokás a panelházakat nevezni)

Lassan oda érkeztek.

- Most balra megkerüljük, és jobbra az első bejárat a miénk.

- Jó, jó szólt Feri, de ahogy én vakoskodom itt voltunk az előbb is.

Tomi nem szólt semmit, csak ment körbe a fal mellet, míg elérte az első ajtót.

- Maradj itt egy kicsit, mondta Ferinek, és már le is nyomta a kilincset.

Csendesen lépett be, végiglopakodott a fűtőtest mellett, a falat kezdte tapogatni. De az átkozott korlát most sem volt sehol.

Halkan visszahúzódott, szégyenkezve sikertelen próbálkozásán, kézen fogta Ferit és így szólt.

- Feladom, de van egy jó ötletem. Itt, nem messze, olyan négyszáz méterre, van egy taxi állomás, azzal már indult is sebesen a másik irányban.

- No, ne olyan hevesen! Gyere, ezt már én is észrevettem a tegnap.

Feri karon ragadta barátját, és gyors léptekbe haladtak a taxik felé.

- A címet ne mond meg, csak ha már beszálltunk, mondta Tomi, de ekkora már meg is érkeztek, júliusban jártunk, kánikulai meleg volt. A sorban következő kocsi mind a négy ajtaja nyitva volt. Feri, beültette Tomit a hátsó ülésre, ő maga megkerülve az autót, elfoglalta az anyósülést. Miután az ajtók becsukódtak, Tomi hangosan bemondta a címet.

Erdély út 16, C. lépcsőház.

- I…, dörmögött, bajusza alá a sofőr.

- Tudom, szakította félbe Tomi, de hosszú fuvart fizetünk.

Emberünk lassan indult, egyet kanyarodott jobbra, egyet balra és nagyobb, fékezés nélkül megállt. Tomi, villámgyorsan átnyújtott neki egy ötös bankjegyet, melyért bármelyik taxis elszállított volna a város túlsó oldalára is.

- De ez biztos az Erdély út 16 és C lépcsőház? Kérdezte Feri, Tominak szegezve a kérdést, de úgy hogy a taxis is jól hallja.

- Igen, elvtársam, ez pontosan az, felelt a sofőr.

Alighogy kiszálltak a taxiból, és épphogy eltűnt a kocsi a tömbház sarkánál, az ablakból, mély bariton hangján, nem túl barátságosan és bajusza alatt megszokott gúnyos mosolyával rájuk köszöntött Károly bácsi. Az öreg a hetvenedik évében járt, de hatvanat sem adtál volna neki. Magas, sportos alkat. Elárulta, hogy fiatal korában hegymászó volt. Aztán a néphatalom éveiben bevették a rendőrség kötelékébe, majd a szekuritáténál dolgozott, és már ötven éves korában innen vonult nyugállományba. Azóta, mint lépcsőházfelelős lopta a napot, szaglálva mindenki után, ekképpen hódolva régi kedvenc szakmájának.

- Jó reggelt Tomika! Taxizunk, taxizunk?

- Jó reggelt Károly bácsi, jó reggelt. Ilyen korán fel tetszett ébredni? Talán ez a meleg.

- Nekem nem tetszett, de bundásnak annál inkább, és ha egyszer neki ki kell jönni, akkor én ezt szívesen teszem. Öreg barát ő már, nem bírja ki, estétől reggelig. Úgyhogy már akkor is itt kint sétáltunk, amikor ti, kétszer is itt jártatok. Ezért, már ne is haragudj Tomikám, de én aztán végleg nem értem, miért ez a rövid taxizás. Hacsak nem egy kis zsebpénzre van szükséged, és így egy számlára is, amit majd ügyesen a barátoddal felkerekítesz, mintha kitudja milyen, messziről jöttél volna haza. Persze számlát, amit majd benyújtasz feleségednek, vagy talán túl nagy volt a pohár ott ahol ilyen későig emelgettétek? Másképp végképp nem értem, miért játszottátok ezt a ki, be, ki, be, menésest, a végén meg ezt a taxizást.

Tehát, kint volt és mindent látott, a vén kopó, de nem szólt semmit. Nem tud kivetkőzni aljas mesterségéből, gondolta Tomi és legszívesebben elküldte volna melegebb éghajlatra. De nem tette, már csak a korkülönbség miatt sem, inkább dühét lenyelve, tisztelettudóan, de azért hangjában némi iróniával így szólt.

- Nem játszadoztunk mi Károly bácsi, és inni sem ittunk annyit, hogy ne találjunk haza, mint maga is látta, csakhogy folytatta volna Tomi, ha Károly bácsi hangos nevetése nem szakította volna félbe. Teljes testéből remegve, majd asztmás fuldoklós kacagásba tört ki, legalább öt percig tartott, míg alig érthetően és még mindig szaggatottan kérdezte.

- Tomikám, talán a korlát hiánya zavart így meg? Én szereltem le ma délután, hogy egy szép újat készíttessünk a helyére. Ne is haragudj Tomikám, de a többi minden a régi. No, ha majd én ezt a lakóbizottságban elmesélem… És ezzel tovább nevetve becsukta az ablakát.

Ezzel Feri, karon ragadta barátját, aki szomorúan, lehajtott fejjel, szégyenkezve engedelmeskedett, és ismét beléptek a lépcsőházba. A lifthez érve, Feri próbálta hívogatni, de bizony az mégsem mozdult, úgyhogy szépen szótlanul elindultak a kilencedikre. Tomi hozzászokva ehhez a sportoláshoz, mivel az átkozott lift, elég gyakran szünetelt, hamarabb ért fel, és már nyitott ajtóval várta barátját. Csendben, hogy Tomi feleségét föl ne ébresszék, a konyhában maradtak.

- Látott, és nem szólt a vén disznó. Csak figyelt, és leskelődött, mint egész életében.

- Az ilyeneket fel kellene akasztani, talán majd egyszer, megtörténik nálatok is, vigasztalta Feri barátját. Közbe Tomi poharakat vett elő, és vörösborral töltötte meg őket. Koccintottak…

- Látom kávé is van itt egy bögrében, én nem élek vele, de ha te kérsz?

- Igen, kérek, mondta Feri

- Tejjel és cukorral?

- Tej nélkül és sok cukorral.

- Akkor egy kicsit megmelegítem, szólt Tomi és betette a bögrét a mikróba. Pár perc múlva már ott gőzölgött a finom kávé Feri előtt. Egy jó kanál cukrot is tett bele Tomi és csendesen kavargatta.

- No, kóstold meg, elég édes?

Feri beleszürcsölt kávéjába, és nyelve alatt ízlelgette.

- Még tegyél egy kanállal, kérte Tomit.

- Nagyon szívesen. És még egy jó kanál cukrot tett a kávéba.

- Na most jó édes lesz, keverd csak jól el. Feri csak forgatta a kanalat és kóstolgatta és kóstolgatta, de bizony ez még mindig nem volt édes.

- Na sziasztok jómadarak. Most kell haza jönni? Szegény Évát megint nem engedtétek hajnalig lefeküdni? Kérdezte halkan Tomi felesége, aki nesztelen megjelent a konyhában. Tomikám, ti mit csináltok itt halkan? Elnevette magát. Mit csinálsz? Az egész konyha tele van grízzel. Erre mindhárman nevetésbe törtek ki.

- Úgy látom ez nem az én reggelem.

- No, Ferikém te csak kevergethetted volna akár délig is legfeljebb megdagadt, volna a gríz. Menjetek szépen a nappaliba, én majd kiszolgállak titeket. Kávén kívül, mit kértek még?

- Legyen egy jó pohár konyak. Közben Tomi elmesélte feleségének a történteket.

- Igen, igen én tudtam a korlát cseréről, de nem volt idő, hogy szóljak nektek, aztán történt miután ti már elmentetek Petiékhez. Nekik meg még nincs telefonjuk. És kezükbe adta a szíverősítőt.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!