Az élet szép

Jelige: Vakvarjúcska

Az élet szép

14 éve kezdődött súlyos szembetegségem, ekkor még csak gyengénlátó voltam. Azt mondta az orvosom, hogy majd fokozatosan fogom elveszíteni a látásomat. Ez a folyamat 13 évig tartott, ma már a fényeket is csak halványan látom. Rólunk, vakokról és gyengénlátókról azt gondolják, hogy szomorú, magábaforduló emberek vagyunk. Ez egyáltalán nincs így, sőt nagyon is szeretjük a humort és a viccet. A saját dolgainkon is jókat nevetünk és nem azért, mert nem fogjuk fel a helyzetünk súlyosságát. Megfigyeltem már, hogy amikor nekünk szóló műsorokat rendeznek, mindig szomorú verseket, és dalokat énekelnek. Pedig nagyon szeretjük a vicces dolgokat, és mi magunk is állandóan tréfálkozunk. Én a saját életemben is szeretek minden eseményt a humoros oldaláról felfogni, és azon jót nevetni. Azt mondják a nevetés gyógyít, a gyógyulás meg rám fér. Igazolásul most egy jó pár történetemet szeretném elmesélni.

Történt egyszer, hogy a szennyes ruhákat vittem a fürdőszobába, de egyet leejtettem. Gondoltam gyorsan felveszem, de közel voltam a falhoz, és amikor lehajoltam, beleütöttem a fejemet a csempézett falba. Nekidőltem a falnak, hirtelen azt sem tudtam, hogy mi történt velem. Fájdalmat éreztem a homlokomon, odakaptam, hát egy nagy púp volt rajta. Ám közben meg is örültem, mert a fejem körül mintha gyönyörű fényes csillagokat láttam volna keringeni. Éppen úgy, ahogyan azt a rajzfilmeken ábrázolják. Eszembe jutott, hogy a homlokomra hideg vasat kellene szorítani. Kimentem, és a konyhában meg is tettem. Majd leültem, hogy végiggondoljam mi is történt velem. Először arra a következésre jutottam, hogyha máskor le akarok hajolni, először tapogassam meg, hogy milyen messze van a fal. Arra is rájöttem, hogy ha a púpra hideg vasat szorítunk, attól még a púp, púp marad. Na és a csillagok, azok amilyen hirtelen jöttek, olyan hirtelen el is tűntek, és soha többé nem láttam őket. Bár az is igaz, hogy az ilyen csillagok látványára nem is vágyom azóta sem. Ezen az eseten is lehetett volna sírni, és nemcsak azért mert fájt a homlokom, hanem azért is, mert ilyen balszerencsés vagyok. De én a nevetést választottam.

Volt olyan esetem is, amikor piros ribizliből borsópörköltet főztem. Ezen az eseten is sírhattam volna, mert ez is azért történt, mert nem látok, de én jót nevettem a tévedésen, és a családom is. Azóta is sokat emlegetjük ezt az esetet. Vagy amikor a munkahelyemen nyomtam a kétszárnyas ajtó egyik szárnyát. Meg akartam viccelni a kollégámat, hogy ne tudjon bejönni, csak arra nem figyeltem, hogy a másik szárnya nyitva van, és azon meg akadálytalanul besétált. Ez a munkatársaim szemeláttára történt, így hát együtt nevettünk rajta. Amikor a látásom abban a stádiumban volt, hogy a tárgyakat még láttam, de már csak foltként, akkor is történtek velem „vicces” esetek.  Lekvárfőzés után a fazekat letettem a kerti csap mellé, és engedtem bele vizet had ázzon. Ott tettem-vettem, ahogy hátrafordultam, láttam, hogy a kiskutya ott ül a csap mellett. Az ő helye kint volt a külső kertben. Elkezdtem rá veszekedni, még a lábammal is dobbantottam, hogy kikergessem. Mikor egész közel értem hozzá akkor láttam meg, hogy a fazékra ripakodtam. Ezzel is mit tudtam volna csinálni, jót nevettem. Máskor Ági lányom bent volt a piacon, boldogan újságolta, amikor hazajött, hogy találkozott két régi munkatársammal, Zsuzsikával és Marikával. Érdeklődtek, hogy érzem magam, és hogyan telnek napjaim. Eljött a jövő hét. Egyik nap csengetnek. Kimegyek és a kapuból így szól valaki: Beszéltem Ágikával, azt mondta látogassalak meg, hát itt vagyok. Nem Zsuzsika hangja volt, tehát akkor Marika érkezett hozzám-gondoltam. Megyek ki nagy boldogan, nyitom a kaput megpusziljuk, megöleljük egymást. Mondom neki, de jó, hogy jöttél, ő mondja, de rég láttalak stb., és invitálom befelé. Lépkedünk felfelé a lépcsőn, fogjuk egymás kezét, és tovább örömködünk. Ám én közben azon morfondírozok magamban, hogy Marikának a hangja mennyire megváltozott. Régen találkoztunk már, biztos azért furcsa a hangja. Egy pillanat múlva az jutott az eszembe, hogy nem-e azért furcsa a hangja, mert nem is ő az. Felértünk a lépcső tetejére, és én szembefordultam a vendégemmel. Határozottan nekiszegeztem a kérdést, hogy te kivagy tulajdonképpen? Közel voltunk egymáshoz, halványan láttam a tágra nyílt szemét, és a csodálkozó tekintetét, és azt feleli, hogy Terike, nem ismersz meg? De ekkor már dőltünk a nevetéstől. Bementünk a szobába és egy nagyon kellemes délutánt töltöttünk el együtt. Vissza-visszatértünk rá, hogy én nem ismertem meg a hangját és jókat nevettünk rajta. Terike mindig csak azt mondogatta, hogy ha én ezt a Jóskámnak elmesélem… Persze a félreértés abból adódott, hogy Ági Terike helyett Marikát mondott tévedésből. Én meg csak az ő hangjára figyeltem. A munkatársaimnak is elmeséltem az esetet. Nagyokat nevettünk rajta. Az egyik férfi kollégám meg is jegyezte: Jó ezt tudni Katika, hogy hozzád csak be kell csengetni, te pedig jössz, és már osztogatod is a puszikat. Anélkül, hogy megkérdeznéd ki áll a kapuban.

Olyan esetem is volt, amelyiken már én sem tudtam nevetni. Tejfölös csirkepörköltet főztem. A gáztűzhely és a pult derékszöget zár be a konyhában.  Amikor kész lett a pörkölt, úgy gondoltam, hogy lehúzom a pultra. Le is húztam, de nem egyenesen, hanem ferdén, tehát amikor a levegőbe ért akkor lepottyant a földre, a leve felfröccsent és a lábam fejére esett vissza. Azonnal lerántottam a zoknimat és hidegvizet öntöttem rá, de már nem segített semmit. Nagy hólyagok lettek rajta, és fájt is nagyon. Kis humort azért vittem bele, mert amikor valakinek el akartam mesélni, így kezdtem, hogy tudod-e hogyan kell a tejfölös csirkepörköltet linóleumon tálalni? Ezután már nem is volt olyan tragikus a történet.

2011 augusztusában kórházba kerültem és villámcsapásként ért, amit az orvos közölt velem, hogy tönkrementek a veséim. Ez azt jelenti, hogy dialízis kezelésre kell járnom, amíg csak élek. Az első kezelésem 2011. augusztus 26-án volt. Évike nővértől kaptam az első kezelést, és elmondott minden lényeges dolgot a dialízisről. Ezzel kapcsolatos kérdéseimre is a legjobb tudása szerint válaszolt. Ma már túl a 200-dik kezelésen, sok mindent tudok erről a dologról. Betegszállító kocsival visznek a kezelésekre. Egyik alkalommal, amikor vártam a beteg szállítóra, kiültem a teraszra, és a bejárati ajtó kulcsát kívülre tettem, hogyha megérkeznek, már csak be kell zárnom az ajtót, és indulhatunk is. Hamarosan meg is érkezett a kocsi, én felálltam, és határozott léptekkel elindultam a bejárati ajtó felé. A harmadik, negyedik lépés után a semmibe léptem. Ezt az érzést nem kívánom senkinek. A pillanat törtrésze alatt, rájöttem, hogy a lépcsőn járok, és le fogok zuhanni. Lelki szemeimmel már láttam magamat összetörve, betört koponyával. Ám ekkorra én már a betonjárdán landoltam. Azonnal működni kezdtek az ösztöneim és rögtön felálltam. A betegtársaim látták, hogy hirtelen eltűntem azonnal tisztába voltak vele, hogy leestem a lépcsőről. Szóltak a sofőrnek, az berohant, de én akkor már a térdemet vizsgálgattam. Kicsit fájt, de egy kis horzsolás volt rajta. Azért nagyon megijedtem. Egész úton erről beszélgettünk, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna ez a kaland. Úgy gondoltam, hogy megnyugodtam, de amikor kiszálltam Szolnokon a dialízis központnál a lábaim még igen-igen remegtek. Este mikor hazaértem elmeséltem a gyerekeimnek, mi történt velem. De amikor bebizonyosodott, hogy semmi bajom nem esett azonnal humorosra vették a dolgot. Azt mondták, anyu titokban deszantos kiképzésre jár. Csak így történhet meg az, hogy 64 évesen bőven száz kiló fölötti súllyal, úgy vetődtem le, hat lépcső magasából a betonra, hogy a fejem nem ért a járdához, sőt még napszemüveg is a szememen maradt. Ezt a mutatványt csak gyakorlással lehet így kivitelezni. Ilyen formában megközelítve a dolgot, már csak nevetni lehet rajta.

A kezeléseket nehezen viselem, nagyon sokszor vagyok rosszul, vagyis gödör szélén. Köszönhetően nővérkéknek, és az orvosoknak mindig visszahúztak. Egyszer még el is ájultam, se kép, se hang. Arra eszméltem, hogy valami nagyon sima, és hűvös valamin fekszem, és síri csend van, pedig több mint húsz művese gép duruzsolt körülöttem. Félve kérdeztem meg, hogy hol vagyok? Attól tartottam, hogy Szent Péter fog válaszolni, de Katika nővér hangja harsant fel a fejem fölött, és azt mondta, elájultál, és lefektettünk. Mint később megtudtam, négy nővér lefektetett, a lábamat pedig Évike doktornő emelte magasba. Öt aggódó szempár figyelte minden rezdülésemet.  Amikor este átgondoltam a napi eseményeket, eluralkodott rajtam, a fölöttem a béka érzése. Végül is arra döntöttem, hogy csak azért sem adom fel a küzdelmet. Megráztam hát magamat, a béka leesett, én átléptem rajta és folytatom az életemet a nekem kijelölt úton. Ha ez az út nem rózsákkal van kirakva, hanem rögökkel, és gödrökkel, akkor is szeretnék végigmenni rajta.

Azt vallom, hogy élni még betegen is jó!

„az élet szép, tenéked magyarázzam”?

(Heltai Jenő)

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!