Segítő mancs

Jelige: kyra.angie

„Fények vakondja 2.”

Segítő mancs

Hosszasan gondolkodtam e pályázat kiírásának megfelelő humoros és/vagy ironikus témán. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott az élet némi segítséggel meghozta a különböző szemszögből értelmezhető, vizsgálható életszagú, gyötrő valóságot válaszként. A történet egyszerű, főhőse Angel a 9 éves golden retriever szuka, aki nem mellesleg vakvezető. Nem szeretném untatni különböző kutyás történetekkel az olvasót, helyette inkább néhány vakvezető kutyás számára ismert, de a látók által bagatell, gyerekes … (hosszasan sorolhatnám a jelzőiket) „jelenségre” hívnám fel a nyilvánosság figyelmét. Nem célom szítani a látók és gyengén látók/ vakvezető kutyások közötti viszályt vagy tűzet csupán hangot adnék véleményemnek, sértettségemnek és főleg megbántottságomnak.  Mondván mit várhat egy magamfajta cipőben járó a társadalom egészséges élőlényeitől, ha a családjától ezt kapja?

Gyengén látóként születtem, ahogyan a bátyám is. Esetünkben akkor még azt jelentette, hogy megtanultunk sík írni, olvasni és egyedül közlekedni. A fővárosi iskolában az előbbiek mellett szert tettünk némi öntudatra, önbizalomra és önállóságra. Aztán mikor kirepültünk az anyai házból sokak szerint igen korán (én 18, a bátyám pedig 21 évesek voltunk) képesek voltunk gondoskodni magunkról és a háztartásunkról. Ekkor egy kis faluban éltünk hármasban. Pár évvel később én csakhamar rájöttem, hogy nekem nem elég a háztartás és tanulni szeretnék, ahogy az is kiderült, hogy mozgássérült vőlegényemnek is soknak bizonyul a 664 nm-es kert egyedüli ellátása. Így visszaköltöztünk a nagyvárosba, először albérletként majd megvásároltuk így a mienk lett a kis udvaros másfél szobás családi ház. Az érettségi évében nagy hirtelen leszakadt a retinám és a helyreállító műtét nem járt sikerrel. Így fokozatosan veszítettem el a szabad szemes írás, olvasás örömeit, szépségeit majd az önálló közlekedés is kezdett gondot okozni. Összeült a családi kupaktanács és a vakvezető kutya igénylés mellett döntöttünk.
Angie-t (ahogy a családban hívjuk) két hónaposan hoztuk el a Csepeli Vakvezető kutya kiképző iskolából. Mókás volt ahogyan jobb megoldás híján egy utazótáskában hoztuk haza a 3 órás vonat úton. Annyira kicsi, pihe-puha, védtelen, de ugyanakkor játékos, kíváncsi volt már akkor is. Családtagként szinte gyerekként szerettük, ápoltuk és gondoztuk. Örömmel és nagy odaadással tettünk eleget legfőbb feladatunknak a kölyök szocializálásának. A családi ház és a kis udvar kapacitását „feszegetve” egészséges, boldog kutyát neveltünk belőle. Fájó szívvel, türelmetlenséggel, kíváncsisággal és hasonló ellentmondásos érzésekkel vittük vissza egy évesen a kutyaiskolába, hogy megkezdhesse fél éves kiképzését. De viszonylag hamar eltelt ez a kis idő és boldogan, reményekkel és tervekkel telve tértünk haza 2004 decemberében. Ahogy írtam korábban több volt, lett mint egy vezető ….. Átéltünk és átvészeltünk sok jót és rosszat. Áthidaltunk olyan nehézségeket, mint termésköves utca, beláthatatlan zebra nélküli útkereszteződés és egy főiskolai diploma megszerzéséért is harcba szálltunk. Jelentem sikerrel.

2010-ben némiképp változni látszott a családi szerkezetünk, mert a bátyám aki addig velünk lakott elköltözött és végre gyermekáldás elé néztünk. A vészjósló „huhogások” ellenére mind a terhesség alatt mind utána minden a legnagyobb rendben volt. Gondolok itt olyasmi megjegyzésekre, hogy a „kutya féltékeny lesz a babára”. Szó sem volt ilyesmiről. Ahogy egyre nagyobb lett a kicsi lány annál nagyobb lett köztük a barátság és szeretet. Számos tényezőt mérlegelve pár hónapja fel kellett adnunk a családi ház előnyeit és beköltöztünk a belvárosba egy lakótelepi tetőtéri lakásba. Lehet hogy ez volt a lehető legrosszabb döntésünk? Innentől kezdve ugyanis a családi békének lőttek…

Mivel a belvárosban vagyunk és nem kell leküzdhetetlen közlekedési akadályokkal megküzdenünk fokozatosan újra igyekeztem visszaállítani Angie-t a munkába. Legnagyobb meglepetésemre rengeteg hiba-probléma merült fel munka közben. Számomra ismeretlenek voltak ezek a problémák, mert ő korábban soha nem ment kunyerálni vagy a kutyákhoz hogy a zebra nem jelzését már ne is mondjam. Természetesen azonnal jeleztem a kutyaiskolának a felmerült dolgokat és majd amint anyagi kapacitásuk engedi segítenek is, de ha helyi szinten meg tudom oldani próbáljam meg. Minden napi viták tárgyát képezik továbbá, hogy ki vigye le wc-re, valamint hogy jobb lenne neki egy családi házban. (hát nem én erőltettem, hogy minden áron költözzünk, valamint hogy könnyebben megyünk fel a harmadikra mint a termésköves dombúton) A másik „kedvenc” témával kapcsolatos megjegyzést a kisebbik nővéremtől kaptam:
„–Nem adjátok vissza a menhelyre?
–Mármint a kutyaiskolára gondolsz? Miért is kéne vissza adni?
– Ne legyen allergiás a kicsi lány a kutya szőrre.” –hozzá kell tennem mindezt egy egészségügyi iskolát végzett személytől hangzott el.

Összegezve feldühít és kétségbe ejt, hogy a látó hozzá tartozók így állnak hozzá a bizonyára kényes témának. Bár nem is igazán tudom hogy mi ebben a kényes? Gyermekként szerettük és gondoztuk a kutyát és bizony kényeztettük is ész szerű határok között. Most hogy kicsit megöregedett és szóba került a nyugdíjazás lehetősége és az embergyermek is megérkezett „lepasszoljuk”- mondván jobb lenne neki egy családi házban. Hááát nem!!! Ez szerintem nem így működik. Meglehet hogy sok esetben ez a rossz társadalmi példa mutatás, de szerencsére van szavam sőt én döntök róla és nem kell ezt követni. Ha már a kutya érzéseivel nem törődnek a drága látók, legalább az én érzéseimet vagy a kicsi lány ragaszkodását szem előtt tarthatnák. Hajlamosak egyesek ledegradálni: „csak egy kutya”. Ha csak egy percre elvonatkoztatunk attól, hogy vakvezető, hogy társ ….. meglehet hogy egy kutya, de egyben egy érző lény tele szeretettel, ragaszkodással, örömmel és bánattal stb. Tényleg jobb lenne neki nélkülünk, a családja és szeretetünk nélkül?

vasárnap, 2012. augusztus 26.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!