Végtelen semmi

JELIGE: „Áfonya”

VÉGTELEN SEMMI

- Én nem megyek innen sehova! – kiabálta makacs módon. - Egyik oldalon fák, árok, másik oldalon a sínpár, válassz!

- Tennünk kell valamit, itt nem maradhatunk!

Ebben a pillanatban robogott el a vonat mellettünk.

- Akkor odamegyünk a köves, bozótos oldalra!

- Jó, hát akkor szálljunk le a vonatról – szólt egyértelmű félelemmel a hangjában. – Úgyis mindig a te igazad győz!

A kalauz sem tanácsolta, hogy szálljunk le, de mi – azaz én -, úgy döntöttem megtesszük. Nagy nehezen leevickéltem az unokám nyomában, aki amint meglátott a kövek között egy fürge gyíkot, azonnal jobb kedvre derült. Engem pedig főbe kólintott a 35 fokos hőség. Egy ideig csak ott álldogáltunk tehetetlenül, majd megindultunk valamerre. A nagy semmi közepén a kánikulában pedig visszaidéztük a múltat… Nem először jártunk már így, hogy a természet rabul ejtett bennünket – sajnos a szó negatív értelmében. Gyakran sétálunk együtt. Egyszer sikeresen el is tévedtünk; s amikor már azt hittük, hogy kikeveredtünk az erdőből, ott egy nádas volt, mocsárral. Ekkor ő elmesélte nekem, miként süppedt egyszer térdig egy mocsárban. Bölcs döntésnek véltük, ha inkább más útvonalat keresünk. Ekkor azt mondta, körülnéz. Engem egy biztonságosnak vélt terebélyes tölgyfa mellé állított. Amíg ő ide-oda motoszkált, én kaptam egy sms-t. Odakiáltottam neki, de mint ez kiderült, nem sok sikerrel.

- El kellene olvasni az sms-t.
- Milyen mesét? – kérdezte értetlenkedve.
- Az sms-t!

- Kivel? Mesivel? Vagy tessék?

- Mondom az sms-t! – kiáltottam kuncogva.

- Ja. – világosodott meg végül.

Nos, miután rájöttünk, hogy értelmes mondatok sem hagyják már el szánkat, kínunkban csak nevetni tudtunk. Visszajött mellém és átölelt, az avar pedig úgy tűnt, bizarr mód életre kelt. Mindketten megijedtünk, hiszen ő úgy jött vissza, hogy embereket látott, ám kiderült, hogy az avarban csak élelmet kereső kis süni motozott. Ahogy előrébb mentünk, egyre csak kerestük az imént emlegetett embereket, de sehol nem találtuk őket. Végül az unokám hasát fogva a nevetéstől bevallotta, hogy az általa embernek vélt alakzatok nem voltak mások, mint bokrok és fák. Tovább mentünk, s hirtelen ismerős hangokat véltünk felfedezni. Békák kuruttyoltak. Tudtuk, hogy jó helyen járunk, hiszen a békákat befelé menet is hallottuk már… A Nap lassan kezdett fáradni az égbolton, az unokám pedig színek kavalkádját tárta elém jól összeválogatott szavai segítségével. Egymást átkarolva tértünk haza a béka-és a madárkórus kíséretében.

Erre a kalandunkra visszaemlékezve mindig jobb kedvre derülünk és máris könnyebb mindenféle forróságot elviselni. Keresni az utat, amelyen eljuthatunk a következő, civilizációt tartalmazó községbe.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!