Együttható

FORGATÁS

Kissé kaotikus életembe megint belecsörgött a telefon. Megszokott ez már, az újdonság esélyét hordozza magában. Új hívó, kihívás vagy feladat. Most egy kis- vagy inkább mini filmhez kerestek olyan szülőt, akinek fogyatékosságán kívül gyereke is van. A hívó fél tudta, nálam egyikből sincs hiány. Ismertettem a felhozatalt, majd az egyébként véletlenül kéznél, illetve háznál lévő fiamat bevonta a forgatásba a rendező-riporter hölgy. Azt gondoltam ekkor, hogy itt vége a szerepemnek, mert sikerült a legmorbidabb humorral megáldott gyermekemet megtalálnia. A srác arról is nevezetes, hogy nem foglalkozik azzal, ki és mit szól látványosan antiszociális viselkedéséhez. Azzal, hogy ez mennyire csak látvány, 6-an, 7-en vagyunk tisztában. Ez neki pont elég és – környezetünk nagy bánatára – nekem is. Kellemes perceket okozott, amikor megbeszéltük és elképzeltük néhány – Balázs megfejtésére képes – emberrel, hogyan fog bedőlni a filmprojekt az első interjú után.

Tévedtünk. A filmesek eltökélt emberek. Meg akarták ismerni azt, aki felnevelt egy olyan gyereket, aki képes volt kamerába mondani, hogy:

„ha idétlenül viselkedik egy fogyatékos személy, nyugodtan rá lehet szólni, vagy jobb belátásra kell bírni, mert idétlenül viselkedik. Nem az számít, hogy fogyatékos. Ez ugyanis állapot, nem érdem vagy előjog”.

Én neveltem. Ilyen lett. Erről Ő is tehet. (Miért hagyta magát?)

Jött a stáb. Elfoglalták a lakást. Behurcolkodtak, fényt mértek. Egyikük behúzta a függönyt, én ráordítottam, vigyázzon a virágomra. Balázs bánatos képpel közölte, itt a gazokat komolyan kell venni…,valamikor négyen voltunk testvérek… Egy pillanatig elhitték, képes vagyok egy növényért mindenre. Ezután kérdés nélkül senki sem mert az ablakig haladni. Pedig sem a fikusz, sem a vitorlavirág nem veszélyes. Csak én, ha féltem őket.

A riporterré avanzsált hölgy meg akart nyugtatni, ami azért volt felesleges, mert nem voltam ideges. Arra próbáltak rávenni, hogy életszerű helyzeteket mutassunk be. Pl.: Balázs hazajön és beszélget édesanyjával. Ezt nem tudtuk eljátszani, mert akkor beszélgetünk, ha van egymásnak mondanivalónk, ami sem napszaktól, sem helytől nem függ. A másik jelenet az lett volna, hogy Balázs segít a konyhában. Ez is életszerűtlen. Olyan tekintettel néztünk, hogy letettek erről a kísérletről. Szoktam főzni, – még senki sem halt éhen -, Balázs is képes fogyasztható élelem előállítására, de mindig és mindketten csak egyedül kreatívkodunk a konyhában.

Maradt még lehetőség, a fiú hazajön a vásárlásból és látássérült édesanyjával ki-, majd elpakol.

Nekünk is van szívünk, oktatófilm készül, hát legyen ez a tananyag. Balázst sem a boltban, sem a környékén nem ismerik. Lelkiismeretesen bepakoltuk egy szatyorba azt, amit pár órával azelőtt én hoztam haza. A szatyor, mint fogalom ismertetése fiammal a forgatáson kívülre esett.

A jelenetet négyszer vették fel.

Az elsőnél Balázs a „megjöttem Mamuska!” felkiáltással érkezett a lakásba. Erre én – túlságosan vidáman – mentem az étkezőbe, ahol megszemléltük a szatyor tartalmát. Mivel a stábnak tetszett a Mamuska kifejezés, kezdték használni is. A hihetetlenül nagy nézettségre való tekintettel kértem, maradjunk a természetes „Mama” megszólításnál. Ezt figyelembe vették és újra jött a csapó.

Második próbálkozás: Szia, megjöttem kiáltásra a gyerek a lakásba ér, ahol édesanyja fogadja és elkezdődik a „szatyor kiürítése” jelenet. A mit hoztál kérdésre a gyerek értelmesen azt feleli, azt amit kértél. Újra vihogás – mi mást hozott volna – és újabb felvétel.

Harmadik: gyerek haza, be a lakásba, köszön, anyja kimegy, elkezdenek pakolni. A gyerek előzékenyen a felismert árucikkeket megnevezi. Az aaaaaaaallllllmmmmmaaaa fogalomnál a riporter, operatőr, világosító is kibillen a nevetéstől.

Balázs magyarázata szerint ő már az első riportnál mondta, hogy ez nem egy szokványos család. Ezt akkor nem hitték el, ezért most negyedszerre is megismétlik a nagy nehézségfokozatú jelenetet. Én már tudom, hogy fiam a következő évtizedekben sem vesz szatyrot a kezébe.

Ezúttal sikerült a felvétel. A látássérült szülőnek gyermeke elmondja, hogy a piros lötty az üvegben meggyes üdítő, a szeletelt kenyeret a mama felismeri, az alma pedig most nem poén. A halkonzerveket – nevelési célzattal a majdani közönségnek -, megbeszéljük. Mind a három paradicsomos, tehát egy helyre kell tenni, hogy akkor is tudjam, mi van a dobozban, ha nincs itthon jól látó segítség. Mert ez a film az önállóságról szól és mi ennek megfelelően társalogtunk egymással. Amúgy életszerűen, ismeretterjesztően.

Véget vetettem a jelenetnek, mondtam Balázsnak, pakoljon el. A 22 éves

- mintha 5 éves lenne – kérdezte, miért pont én? Mert te vagy a gyerek mondtam nevelően, de ezt már nem vették fel.

Két kutyánk higgadtan nézte végig a munkálatokat. Láttak ők itt már bolondabb embereket is. A vizsla a fotelból tekintett szét, a kaukázusi a küszöbön nyugtatta fejét, merőlegesen, az ajtó közepénél. Néha kinyitotta a szemét és nyugtázta, hogy nem zuhantam át rajta. Az egyébként kedvelt „séta” kiáltásra most nem ugráltak és rohangáltak, nem döntöttek fel semmit. A kutyák csodálkoztak. Látták a pórázt a kezemben. Gyanakodtak. 6 éve nem vittem őket sétálni. A fiúké ez a feladat. A jelenet megvalósulása érdekében a pórázt átadtam Balázsnak. Viszonylag kulturáltan elindultunk. A stáb, a szereplők, a kutyák. Az utcára mindössze kétszer kellett kimennünk, ott is csak párszor indultunk újra. Két kutya, egy látássérült és egy srác. A rendezői utasítás szerint beszélgetnünk kellett, miközben a kutyák előttünk rohangáltak. Idilli képet akartak. Nem sikerült.

A beszélgessünk kérésre Balázs közölte: – adjál pénzt! Mire én: – nem adok. Ő: – miért? Én: – mert eliszod a haverjaiddal és nem is adsz a piából. Fennkölt társalgásunknak akkor lett vége, amikor fiam közölte, hogy rajta van még a mikroport.

Felértünk a kutyafuttató fás-bokros részéhez. Néhány kép készült a szebb helyeken, majd a látássérült értelmes, kerek mondatokkal kifejtette, hogy azért nem mondott le látásromlása dacára sem a kutyasétáltatásról, mert a napi munka és stressz után jól esik egy pihentető séta, miközben családtagjaival nyugodtan meg tudja beszélni a nap eseményeit. A kutyák sem hiszik el ezt, de az oktatandó közönségnek tudnia kell, hogy a fogyatékosság állapota nem azt jelenti, hogy lemondunk olyan dolgokról, amit el tudunk végezni. Ez így igaz. Csak arról mondunk le, amit ép emberként sem szerettünk. Én pl. a kutyasétáltatást.

Sajnos a film nem fogja visszaadni higgadtságomat és fegyelmezettségemet. Beszédem alatt Balázst közelebb parancsolták hozzám. Kérték, hogy kedvesen nézzen édesanyjára. 25 cm-el magasabb nálam. Mellettem állt és lenézett. Tudósított a látványról. Csendesen, – de nagyon kedvesen -, számolta meg előbukkanó ősz hajszálaimat.

Hazafelé kamera és mikrofon nélkül megbeszéltük a riporterrel, hogy az előítéletek, túl- és alulsegítés, az ismerethiány milyen gondokat okoz. Nem ragoztuk ezt sokáig, a kutyafuttató nincs messze.

A ház előtt nem találtuk a stábot. Bejöttek a lakásba. Kezet mostak, ettek nápolyit, ittak (meggyes üdítőt), jól érezték magukat, de nem csináltak maguk után rendet. Ideszoktak.

Sikeres integráció történt.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!