Korszakok

ÁDÁM

Születése nem volt egyszerű.

Április 26-án Ildikó lányom hajnali 4-kor telefonált, hogy indulnak a kórházba.  Sofőr a férje, Péter volt, aki kiképzett kispapának számított, de napok óta nem volt ki- és beszámítható állapotban. Később megtudtam, hogy akkor csodálatos nyugalom szállta meg és nagy segítségére volt feleségének, a kismamának.

Az a telefon jelentette életem első információját, melyet hajnalban közöltek velem és felfogtam. E hír része volt, hogy délelőtt 11 körül menjek be hozzájuk. 10-kor elindultam a 20 perces útra. A kórház felé sietve azon gondolkodtam, vajon hányan lehetnek-lehetünk, akik két generáció születésénél is jelen vannak. A tudomány jelenlegi állása szerint egy gyermek világra jövetelénél kihagyhatatlanok az édesanyák, ám  gyermekük gyermekének érkezése megoldódik nélkülük is.

. A nővérek azt mondták, kár volt sietnem. Kérdésemre, hogy ki tud visszatartani valakit, aki nemcsak unokája -, de saját nagymamaságának születését is várja, nem válaszoltak, de nagyon mosolyogtak.

Fél 11-kor még nem történt semmi. Nagyon semmi, ezért infúzióval próbáltak segíteni a mamának és a babának.

A szülőszoba nem emlékeztetett a huszonvalahány évvel ezelőttihez. Nem volt állvány, zöld csempézett fal, volt viszont egy nagy ágy, fotel, szék, kisasztal, szekrények és tv. Plazma, de nem néztük, mert nem azért voltunk ott.

Beszélgettünk, egymást nyugtattuk. Feszültebb voltam, mint a kismama és ezt a nyugtalanságot csak fokozta az, hogy titkolni akartam lelki állapotomat. Nekem 24 éve azt tanították, hogy a baba születésekor a nyugalom a legfontosabb. Ildikónak ezt kilenc hónapja mondják. Valaki ezt meg tudta már valósítani? Van ember, aki tökéletesen higgadt állapotban várja kisbabája megszületését? Az apukák idegesen járkálnak a folyosón, vagy magukba roskadva ülnek a váróteremben, esetleg a kórházban lévő összes nővérnek, műtősnek, ápolónak és orvosnak jelentik, hogy ők milyen fáradtak,feszültek és azonnal segítségre van szükségük. Nyugodt embereket csak a fehér köpenyt viselők között láttam.

A fájások nem kezdődtek el, az infúzió adagot növelték. Közben hallható volt a baba szívhangja. Régen hallottam! Olyan ez, mintha valaki nedves homokban lépkedne, de futni akarna. A legszebb zene…

Nemcsak hallható, látható is volt a baba szívverése és a fájások erőssége egy műszeren. Szép, nagy, piros számokkal. Ez már az ajtón bekukkantva is információ az orvos számára, nekem látható segítség az ágy mellett állva.

Szigorúak a kórházi szabályok! A szobában csak egy hozzátartozó lehetett a kismamával, ezért Péterrel váltottuk egymást. Telefon a kézbe, gyorshívás beállítva. Ez volt részünkről az alapfelszereltség. Szegény vejem! Aznapi kommunikációnk kimerült a “gyere be” felszólításban. Pedig nem haragszom rá.

Amikor Ő volt bent, kimentem levegőzni. Az utcára. A Diós árokra. Itt elrévedeztem, eszembe jutottak a biciklizések hegyre fel és hegyről le, a kerítés tetején való üldögélések, a nagy pingpong csaták,  a tűzveszélyes homokvárak. Valamint néhány srác is, akikkel itt andalogtam. Akkor még tökéletesen láttam. Régen volt… Azóta homályosul minden. Az emlékek egy része élesen megmarad, más részét elmosódottá teszi az eltelt idő, vagy a glaucoma.

A kórház újságosához nem is mertem odamenni. Szép kék szemére emlékszem és még néhány kék szempárra. Ezen a környéken sok a szép kék szemű fiú. Volt, aki a focihoz is értett, volt, akivel mindig itt, a kórház kerítésénél találkoztunk, mással terveket szőttünk a világmegváltás jegyében.

Most pedig itt vártam, hogy megszülessen az unokám.

Egy óra felé végre kimutathatóak lettek a fájások – nagyon lassan erősödtek. Az orvos és a szülésznők gyakran bejöttek és hallottam, amikor a lassú szülés és a köldökzsinór összefüggését beszélték meg gondterhelt arccal. Péter akkor már nem jöhetett be a szobába, a kismama nagyon szenvedett. Tudtam, hogy ilyen fájások mellett Ildikó már születni kezdett. Itt pedig csak fájdalom van, más nincs. Lányom önuralma sokkal nagyobb, mint az enyém volt 24 éve.  Most az fájt nekem, hogy neki fáj. Szorítottuk egymás kezét. A lányom meg én. Valakiért, akit már nagyon vártunk 9 hónapja. Már nem beszélgettünk. Őt figyeltem. Az, hogy ő kire, mire figyelt, könnyen kitalálható.

Egyszerre valami megváltozott!

Észrevettem, hogy nem hallom, nem látom a baba szívdobogását. A fájások erősödtek, de nem változott semmi.

Szívhang nincs! Ki akartam menni, hogy szóljak az orvosnak, de már jöttek befelé. Eggyel többen. Valamit mértek és a főorvos szólt: “sürgős császár!”  Ildikó az oldalán feküdt és nagyon szenvedett, nekem minden eddigi rémálmom eszembe jutott. Percek alatt előkészítették a műtétet. Aztán elvitték a már szinte magán kívül lévő gyerekemet.

Szóltam Péternek, – gyere be -. Jött is. Sosem felejtem el az arcát, amikor mondtam neki, hogy császármetszés lesz.

A szülésznők egyike 15 percet, a másik egy órát irányzott elő várakozásnak. Mindkettő igazat mondott, de ez akkor nekem nem állt össze.

Mi van itt? – nyilallt belém a kérdés

Fájdalom, orvosi eszközök csörrenése, ápolók néma rutinossága, vibráló levegő. Feszültség.

Vitték a gyerekemet a műtőbe. Becsukódott a lengőajtó.

És várnunk kellett. 15 percet vagy egy órát. Tehetetlenség. Aggodalom. A gyerekemért. Az Ő gyerekéért. Rémhírek hangjai és vad történetek képei törtek elő.

A folyosó végén lehetett várakozni. Péter nem bírt maradni. Kiment. Egyedül voltam, nem is érzékeltem az időt. Rádöbbentem, hogy eddigi életem most fog porrá válni, ha itt baj lesz. Kellemes élményeim, elért céljaim, sikereim egy pillanat alatt kicsinek, semmitmondónak tűntek. Két ember fontos, akik az előbb még közel voltak hozzám, most pedig valahol távol a műtőben vannak. Két hatalmas kö volt a szívemen, súlyuk alatt kicsinek és tehetetlennek éreztem magamat.

Aztán egy olyan határozott, erős sírást hallottam, amilyet még sosem.

Leesett az egyik kő. Szóltam Péternek, – gyere be -. Nem tudtam, hova ment, de letettem a telefont, már ott volt. Sír a fiad- mondtam neki. Hozták is, szép nagy baba. Ott, előttünk tették tisztába és mérték meg. Sokat nem láttam belőle, csak azt, hogy élete első világról alkotott véleménye a pelenkán van. Itt a gyerek, de az enyém hol van? Az orvos nem tudott válaszolni, ő a gyerekgyógyász, a babával volt elfoglalva. Ildikót háromnegyed óra múlva hozták ki.

Hosszú volt az a háromnegyed óra. Nagyon hosszú…

Amikor láttam a gyerekemet és mondta is, hogy jól van, a másik kő is leesett.

Immár könnyedén, – terhek nélkül -, egy nehéz nap után elcsodálkoztam, hogy 1: nagymama vagyok, 2: ilyen mozgalmas gyereket még nem láttam. Tényleg nem, pedig néhány újszülötthöz volt már szerencsém. Keze, lába jár, mindjárt felül -, bár nincs még egy órája sem köztünk.

Nagyon új újszülött!

Ildikót kórterembe vitték, újabb infúziót kapott, de megnyugodott és igen beszédes lett. Visszatért önmaga valójába. Négyen voltunk: három boldog felnőtt ember, aki tudja, miért boldog és egy nagyon pici, akinek fogalma sincs, hogy miért, de már jól érzi magát.

Hagytam őket békén. Egyikünknek sem volt könnyű napja, és még én is ott voltam az új családdal. Tehát eljöttem. Hazafelé telefonáltam a rokonoknak, sok-sok barátnak, havernak,igen megvan, megszületett,és kedvenc kocsmárosomnak is szóltam, nyisson ki, de azonnal, csak nekem!

A kórházból kijövet megint nem mentem az újságos felé. Valamikori állandó – és kedvenc – vásárlójából nagymama lett. Ezt éppen most fogja fel.

Végigsétáltam a Városmajor utcán, észrevettem, hogy milyen szép tavaszi nap van. Nemcsak szép ez a nap, történeti jelentőségű is.

2013. április 26-án lezárult egy családi hagyomány. 150 éve női ágon az elsőszülöttek lányok voltak. Ádám ma megérkezett. Lezárt egy korszakot. Újat nyitott, ahogy az újszülöttek teszik mindig, mindenhol. Sok sikert, Ádám!

Betértem Eszterhez a drink bárba. Az ő ajándéka volt nekem, hogy éjjel avagy nappal, kinyitja fél éve bezárt üzletét, ha megszületik a baba.

Meséltem neki egy fél napról, ami hajnalban, 4-kor kezdődött és délután 4-kor végződött. Ádámmal. Ildikóval. Péterrel. Velem.

Az ünnepre tartott körtepálinka elfogyasztása után azt is megállapítottuk, szalad az idő. Ildikót, mint 8 éves kislányt ismerte meg. Ha legközelebb találkoznak, egy anyukát fog köszönteni. Tudjuk, mit jelent ez…

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!