Legyen világosság

ESZTER

Egy verőfényes szeptemberi délutánon a budapesti Vakok Intézetének igazgatóját egy falusi, csizmás parasztember kereste. Kézen fogva egy aranyszőke hét év körüli kislányt vezetett. Az igazgatónő azonnal fogadta őket. A vidéki parasztember Gyuri bácsiként mutatkozott be, hogy elhozta kislányát, Eszterkét, aki vak. Arra kérte az igazgatónőt, hogy vegye fel Eszterkét az intézetbe és tanítsák meg mindenre őt, amire csak egy vak gyereket meg lehet tanítani.

- Tetszik tudni – mondta – nálunk vidéken az ilyen gyerek csak elkallódna, láb alatt lenne, a gyerekek meg csak csúfolnák. Arra gondoltunk az anyjukkal, hogy Eszterkének sokkal jobb helye lesz itt a Vakok Intézetében.

Az igazgatónő barátságosan a kislány felé fordult, és a nevét kérdezte. Eszterke azonban, mint aki lenyelte a nyelvét, félénken bújt apja mögé. Nemsokára néhány nevelőtanár is megérkezett, akik különböző módon igyekeztek elnyerni a gyermek bizalmát. Cukorkával kínálták, beszéltek hozzá. A kislány lassan kezdett felengedni. Szépen, értelmesen, tagoltan válaszolt minden neki feltett kérdésre. Az igazgatónő nevetve mondta is az édesapjának, hogy:

- Azt hiszem, Eszterke nagyon népszerű lesz nálunk. Nyugodjon meg uram, jó helyen lesz itt a kislány!

Eszter édesapja lekanyarította válláról a tarisznyáját, és lassan kipakolta belőle Eszterke szegényes kis ruhatárát. A kollégium munkatársai körbe vitték apját és kislányát az intézetben. Megmutatták Eszterke leendő szobáját, és bemutatták neki leendő barátait. A kislány addigra már úgy felengedett, hogy miután már megismerkedett kis szobájával, nevetve feküdt bele a kis ágyába.

- Jó kényelmes – mondta a kislány – de jót lehet ebben majd aludni!

Apja, miután az igazgatónővel lerendezte a hivatalos formaságokat, elbúcsúzott Eszterkétől, és megígérte neki, hogy karácsonyra, húsvétra és a nyári szünetben, feltétlenül hazaviszik őt.

Telt, múlt az idő. Eszterke jól beleilleszkedett a kollégium légkörébe. Ő lett az első számú kis kedvenc. Rendkívül tisztelettudó volt, és mindig mosolygott. A kollégiumban lassan kicserélték szegényes, kinőtt kis ruhácskáit, és újakat kapott helyette.

Hamarosan eljött az első karácsony. Édesapja, ahogy azt ígérte, huszonharmadikán eljött a kislányért, de alig ismerte meg Eszterkét. Olyan sok csinos új ruhája volt. Otthon be nem állt a szája. Folyton arról beszélt, hogy milyen is az élet a kollégiumban. Édesanyja szeretettel hallgatta kislányát. Két bátyja azonban – a kislány bármit is mesélt – hitetlenül rázták a fejüket.

- Hiszi a piszi! Még hogy Pesten a föld alatt is vonat megy, hogy ott akkorák a házak, hogy még egy egész falu is beköltözhetne egy házba? Na, ne nézz minket hülyének!
A faluban elterjedt a hír, hogy milyen jó sorsa van Eszterkének, ezért aztán a rokonok – nagynénik és nagybácsik – kíváncsian faggatták őt.

- Na oszt ott a Pestön kapsz öleget önni?

Hamar lejárt a karácsonyi szünet. Eszterke pedig újra hallgathatta a pesti autók tülkölését, a villamosok csengetését, és a közlekedés zaját.

Húsvétkor megint eljött érte az apja, és egy hétre hazavitte. A kislány azonnal érezte, hogy a két bátyja féltékeny rá, ezért aztán kevesebbet beszélt a pesti élményeiről. Bátyjai így is belekötöttek, ahol csak tudtak.

Év végére Eszterke bizonyítványa kitűnő lett. Amikor a nyári szünet előtt édesapja érte jött, egy kis bemutatót tartott apjának, hogyan olvas, hogyan ír, és hogy milyen lett a bizonyítványa, aki álmélkodva olvasta a jegyeket. Értette is, meg nem is a dolgot. A kislány érezte, hogy bátyjai egyre ellenségesebbek vele szemben.

- Azé gyütté haza, hogy csak páváskodjá? Mi meg dolgozhatunk, hogy neked legyen mit zabálni.

Aztán hol egy vödröt, hol egy gereblyét raktak szándékosan az útjába, vagy félig nyitva hagyták a szekrények ajtaját, hogy a kislány nekimenjen.

Egy augusztusi reggelen egy ilyen akció következtében a kislány nagyot esett. Beverte a fejét. A homloka vérzett. A szülei a mezőn voltak, csak a két fiútestvér volt odahaza, akik először jól kiröhögték a húgukat, aztán amikor meglátták, hogy az elájult, ijedtükben – félve a veréstől – elszaladtak hazulról.

A szomszéd faluban élt Teréz nénjük, akinél két napig meghúzták magukat.

Amikor a szülők estefelé hazaértek, rémülten látták, hogy a kislány ájultan fekszik az udvar közepén, a két fiú pedig sehol. Azonnal sejtették, hogy mi is történhetett, de a fiúkat hiába keresték. Eszterkét orvoshoz vitték, aki azonnal beutalta őt a kórházba. Mivel a kislány agyrázkódást kapott, pár napig benntartották őt megfigyelésre. Aztán a kislány sírva könyörgött apjának, hogy vigye őt vissza Budapestre. Mihelyt Eszterke felépült, augusztus közepén édesapjával megjelent a budapesti Vakok Intézetében. Az igazgatónő csak nagy sokára értette meg, hogy mi is történt. A kislány még most is azt zokogta, hogy:

- Nem akarok többé hazamenni!

Eljött a karácsony. Pár soros levél jött hazulról Eszterkének, amelyben apja nagy szögletes betűivel tudatta vele, hogy mindenki jól van, csak az édesanyja van kórházban. Telt, múlt az idő, eljött a húsvét, de se levél, se üzenet hazulról. Eljött a nyári szünet. Apja pár soros levelet küldött neki, amelyben tudatta, hogy:

-  Idehaza igen csak nagyon sok a munka, úgyis csak láb alatt lennél, jobb, ha ott maradsz Pesten.
Ezután évek hosszú sora következett, de otthonról semmi hírt nem kapott. Ezalatt a kislány szépen felcseperedett. Kitűnőre végezte a nyolc általánost. Tanulmányi eredményei alapján természetes, hogy továbbtanult a gimnáziumban. Mivel rendkívüli zenei tehetsége volt és kitűnő énekhangja, zongorázni és énekelni is tanult. Lassan eljött az érettségi. Ezt is kitűnőre abszolválta. A zenei karrierje is beindult. Már néhány hangversenyen sikerrel lépett fel, de ami nem elhanyagolható, Eszterből gyönyörű fiatal nő lett. Hosszú, aranyszőke haja a vállára hullott, kedves, mosolygós egyénisége népszerűvé tette őt.

Igazgatónője és nevelőtanára elhatározták, hogy meglepik Esztert. Július elején a korareggeli órákban odaállítottak a kollégium elé egy mikro busszal, és azzal ébresztették Esztert, hogy egy kis kirándulásra viszik el őt. Eszternek sejtelme sem volt arról, hogy egyáltalán hová és merre mennek, de örömmel pattant ki az ágyból. Nem egészen egy óra múlva már a kocsival rótták is a kilométereket Eszter szülőfaluja felé. Csak ekkor közölték vele az útirányt. Az igazgatónő magával hozta a fiát, aki újságíró, és a fiú barátnőjét, aki fotóriporter, meg elkísérte őket az útra Eszter nevelőnője is. Valamennyien kíváncsiak voltak arra, hogy hogyan fogadja Esztert a családja. Több mint négy és félórás zötykölődés után a kocsi megállt Eszter szülőháza előtt. Eszternek a torkában dobogott a szíve. Mindenki kíváncsian várta, hogy mi is fog most történni, annál is inkább, mert útközben Eszter elmesélte a legutóbbi otthoni élményeit.

Benyitottak az udvarra, ahol egy láncra vert nagy kutya dühösen fogadta őket. A kutyaugatásra kijött egy termetes asszonyság, aki barátságosnak egyáltalán nem nevezhető hangon megkérdezte tőlük, hogy:

- Hát maguk kicsodák, oszt mi a francot keresnek itt?

Az idegeneket látva egy férfi is előkerült. Ő Eszter egyik bátyja, aki ellenségesen, gyanakodva nézte végig az érkezőket.

Az igazgatónő szólalt meg először.

- Az Önök testvérét, Eszterkét hoztuk haza látogatóba.

Most a báty szólalt meg.

- Oszt ki a franc híta meg őt?

Most Eszter tett egy kísérletet:

- Feri! Nem ismersz meg? Én vagyok Eszter, a húgod!

- Osztán ki nem tolja le, hogy ki vagy te? Hazajöttél a jussért? Most idetolod a pofádat? Oszt látom magaddal hoztál egy csomó éhenkórász pestit is, vagy ezek mind kapálni gyüttek?

Most megint az asszonyság folytatta.

- Te ott Pesten páváskodsz, mi meg dolgozunk, mint az állat, aztán van pofád idegyünni a jussért? Na, húzz el innen, amíg szépen vagy.

- Úgy! Úgy! – vágott közbe a báty – Oszt minél hamarább, annál jobb! Azon a kapun, amin begyüttél, azon húzzál elfele. Nem kíváncsi itt rád senki. Takarodj vissza Pestre páváskodni, vagy hozom a fejszét, és megtanítom futni ezt a sok pesti léhűtőt is!

Ekkor a kertből a másik báty is előkerült, a Gyuri.

- Hát ez meg miféle csődület itten? – kérdezte Ferit.

- Nem látod? – válaszolt amaz – meggyütt a húgod, oszt magával hozott egy csomó pesti léhűtőt is.

- A húgom az Eszti? – kérdezte Gyuri.

- A hát! – válaszolt a másik testvér.

- Na, idefigyelj Nagysága! – köpött markába Gyuri – amíg te Pesten nagysága voltál, mi dolgoztunk. Tudod mi az, hogy dolgozni? Fölfogod? Vágod? Nézd meg milyenek a kezeink. Te meg most idelibegsz, és van pofád kérni a jussodat? Megkaphatod, ha nagyon akarod. Feri, erezd rájuk a kutyát, had röhögjek egy jót!

- Én a szüleimet keresem! – kiáltotta Eszter zokogva.

- Akkor, eridj, a temetőbe – válaszolt Gyuri gúnyosan -, oszt beszélgess velük.

Ezzel a látogatás nagyon gyorsan véget ért.

Két utcával arrébb az igazgatóasszony a falusiaktól megtudta, hogy merre van a temető. A temetőben pedig két öregasszony megmutatta nekik, hogy hol fekszenek Eszti szülei. A sírnál aztán Eszter végképp búcsút vehetett szüleitől és szülőfalujától.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!