Lipszis apoka

Mi már a jég hátán is megélünk…

Néha az embert igazán komoly, mondhatni abszurd kihívások elé állítja az élet. No meg saját maga.

Az előzmények. Teljes vakság, a kor immár negyven év felett. Rossz szemmel nézzük a világot?!? Dehogy!

Nos, mit tehet a teljesen vaksi szülő, ha kisfia korcsolyázni vágyik és nincs segítsége, aki a jégre vinné? Na, Belevág a nagy kalandba! Hiszen megígérte… Márpedig egy ígéretet nem szabad megszegni! De nem ám!

Hát így kerültünk a (mű)jégre.

Bendi már majdnem hét éves, nagyon ügyes fiúcska, de korcsolya még sohasem volt a lábán…

Sebaj, aki mer az nyer! Magamat bíztatom? Előjönnek a régi emlékek tizenéves, huszonéves koromból, amikor még – látóként – a barátokkal cikáztunk, száguldoztunk a jégen. A korcsolyám is van már vagy huszonöt éves. Ahogy a kezembe veszem, eszembe jut egy régi dal: „engem nem lehet elfelejteni…”

Tehát irány a műjégpálya. Némi kis csalással: bevonva a nagypapát, aki autóval leszállít minket. De korcsolyát húzni azért már nem hajlandó.

Hogy ebből mi lesz?!?

Vasárnap délután, tömeg. Alig akad hely a leüléshez, márpedig valahol át kell húzni a korit…

Végre egy pad, talpalatnyi hely, öltözés!

A saját korimat még csak-csak magamra erőltetem – 5-6 éve nem volt a lábamon -, de Bendiét annál nehezebb… Erőlködés… Már most kimelegedtem… húzom-vonom… Ez is sport a javából. Végre sikerült!

Na, gyerünk, vágjunk bele! Hol van a bejárat a palánkon?

És ez már itt a jég. Ugye mondtam, hogy csúszik?!? Na, fogd a kezem, jó, csak ügyesen… Először csak itt a szélén, amíg bele nem jössz! Na. Nem baj, fel kell állni! Nem fáj? Ez még csak a kezdet, azt figyeld, amikor majd apád vágódik el!

Megy ez! Már körözünk is. – Érdekes, nem megyünk neki senkinek… most mi vagyunk ilyen ügyesek, vagy mindenki kitér előlünk?! Még a palánk is?

Látod, Bendi, így kell ezt, nézd apát, hogyan tolja magát előre! Valamikor még hátrafelé is tudtam. Íííígy. Na, majd később megmutatom.

És nem mi vagyunk a legbénábbak! Körülöttünk sorra esnek a korizók, (Vigyor) kalimpálva zuppannak a jégre. Hoppá!

Sebaj, állj fel… fogd a kezem, segítek… hehe, a jég az csúszós! Azért jég, nem?

Tetszik? Tényleg tetszik? Remek! Csodás! Jöjjünk máskor is? (Ha ezt megússzuk…)

Na, most, hogy ilyen jól megy, gyorsítsunk egy kicsit! (Hmmm… tisztára, mint egy kamikaze… és még mindig nem estem el…)

Tudod mit? Fogom hátulról a derekad, így… tollak, te meg kormányozz! Jó? (Uff, ez fárasztó. Leszakad a derekam. Még egy kicsit, aztán muszáj lesz pihennem…)

És csak körözünk, körözünk. Telik az idő.

Bendi nem vagy fáradt? Nem?!? De hát… Na jó, még egy félóra. Persze, máskor is jövünk.

Micsoda élmény! Korcsolyázunk a fiammal! Leginkább én korcsolyázom, ő meg lát. De egységben az erő! Nem így van?

Kezdem magam elbízni… Még mindig nem mentünk neki senkinek. Másfél óra? Jó ez a kis mozgás és Bendi hogy bírja! Persze, a gyerekek… ők még bírják.

Bendi, hány vakot látsz itt, a jégpályán? Na?

Kacagva mondja, csak engem. Zsebemből lóg az összecsukott fehér bot, a jelmezem, – ha valaki nem tudná, hogy vak vagyok.

Na még néhány kör! Így, így.

- Gyorsabban, apa!

Na jó, te akartad… De kormányozz, kérlek! Sssshhhhh… süvítünk a jégen. Várom, várom a becsapódás élményét, de nem történik semmi. Száguldunk körbe-körbe.

És itt a vége! Nahát, közel két óra, folyamatosan a jégen. Elfáradtál, kisfiam? Mert én nagyon.

Gyere… hol a kijárat? Húzzuk át cipőinket.

Megyünk kifelé, apám autójához. Bendi kézen fogva vezet, ügyesen. Ez a korizás a várakozással szemben tényleg jól sikerült! Még csak nem is estem. A kis bikfic legalább harmincszor. De tetszik neki! Vigyorog magán, rajtunk.

Lesz holnap izomláz, az biztos!

- Jöjjünk két hét múlva is, kisfiam?

- Persze! A korizás a legjobb sport!

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!