TISZAVIRÁG

Török Kati néni

A szajoli Holt-Tisza part sokak számára csak egy ismeretlen hely a képzelet térképén, nekem viszont gyermekkorom meghatározó helyszíne. Felejthetetlen nyári emlékeim otthona.

A megrövidített folyó visszamaradt ága – elnevezésével ellentétben – csöppet sem élettelen hely. Az állóvízben, melyet folyamatosan frissítenek az ősi folyó vizével, a horgászok elmondása szerint legendás halak – főleg termetes harcsák – élnek. Én magam is rácsodálkoztam a sima víztükörből néha váratlanul fölbukkanó, különös fodrot verő mozgásokra-zajokra. Aztán a szótlannak tetsző hattyúk, a felejthetetlen vízi madarak tanyája a nádas meg a túloldalon a Pete-sziget. A parton a békák kuruttyolása, a gátoldalon a lágy nyári szellő simogatása és a villanypóznákon a házi verebek vidám, változatos csiripelése is mind az életet bizonygatja. Az idilli természet hangjait és a gátoldal porát csak ritkán verte fel egy-egy elhaladó autó. Aztán a masina távolodásával együtt a por is kezdett leszállni s visszatértek a megszokott, harmonikus, természetes hangok.

Közben a Nap hét ágra sütött, az idő kellemesen meleg volt, a gátoldal fái meg a kerítések árnyékot vetettek. Ilyen kedves és kellemes helyen töltöttem mamával meg Török Kati nénivel gyakran a nyári délutánokat. Ők egy-egy hokedlin ültek, én pedig egy kis lócán, ami pont elég is volt nekem. Ezeket a kényelmi kellékeket Kati néni alsó épületéből – úgy mondta, a nyári konyhából – hoztuk ki, s kiültünk a gátoldalra beszélgetni. Azaz inkább ők beszélgettek, én pedig általában hallgattam, s figyeltem. Nemcsak őket és amiről beszéltek, hanem a körülöttem lévő tájat is, amit – bár minden évben csaknem ugyanolyannak látszott – sosem tudtam megunni; mindig ugyanúgy tetszett s mindig új arcát fedezem fel ma is, ha ritkán arra járok.

Török Kati néni apró termetű asszony volt. Már elmúlt hetven éves, amikor megismertem. Korábbi képe nem is él bennem. Rövid, sötét hajában alig volt néhány ősz hajszál. Igazából mélyen s sűrűn barázdált arcán meg enyhén hajlott testtartásán lehetett látni, mennyire idős. Arca, nekem úgy tetszik, keletiesen barnás színárnyalatú volt. A legfeltűnőbb rajta vastag, sötét, SZTK-szemüvegkerete s benne a jókora vastagságú szemüveglencse-pár volt. Mama úgy mesélte, hogy Kati néni gyermekkora óta súlyosan látássérült. Amikor ez a téma került szóba, megtudtam azt is, hogy hintázás közben történt egy baleset, melynek során egyik szemére csaknem teljesen, másik szemére közepes mértékben megvakult. Gyermekkora óta számtalan műtéten esett át, de szeme világát sohasem nyerte vissza teljesen. Kétségtelen, hogy egyik szeme mélyebben ült és tisztábban csillogott, mint a másik. Talán mindezek és Török Kati néni zárkózott egyénisége is hozzájárult ahhoz, hogy sohasem ment férjhez. Mindenesetre megrendülve és együtt érzőn hallgattam végig tragédiáját, s mind a mai napig eszembe jut, hogy ő sohasem láthatta olyan szépnek a napfelkeltét vagy a havas tájat téli holdvilág idején…

Amikor szinte minden nyári délutánon meglátogattuk s kiültünk a gátoldalra, akkor mi voltunk az ő családja, mi pedig ezekre az időszakokra mintegy népes családunkba fogadtuk őt. A gáton aztán megindult a nagy beszélgetés. Én ritkán kerültem szóba s ugyanolyan ritkán is jutottam szóhoz. De nem bántam, nem volt szükségem nagyobb figyelemre. Sőt inkább én figyeltem a beszélgetőkre. Szóba került ott sok minden: a saját élettel kapcsolatos kisebb-nagyobb ügyektől a falu apraja-nagyjáig, az aktuális országos eseményektől a világban lezajlott „nagy dolgokig” szinte minden. A helyi témák közül a legnépszerűbb, viszonylag gyakran előforduló beszédtéma a házasságkötés volt; ki kivel, hogyan, miért. Ilyenkor szóba került a násznép, a meghívottak, meg az is, hogy kit miért nem hívtak meg vagy miért nem kapott valaki az esküvői süteményből kóstolót. Azonban nem pletyka szinten folyt a társalgás, hanem a tények és észérvek alapján.

Voltak persze különösen emlékezetes beszédtémák is. Például, amikor a faluszerte csak „Dilis Julisnak” csúfolt asszony meghökkentő esetei kerültek elő. A középkorú asszony ugyanis egy időben azt vallotta, hogy egy éjszaka éppen hazafelé tartott, amikor nagy fényességre lett figyelmes. A folytatás elég valószínűtlenül – és valljuk be őszintén: abszurdan – hangzott: magukkal vitték az „idegenek”, aztán már csak arra eszmélt, hogy visszahozták. A közbeeső időről nem tudott beszámolni. Az eset faluszerte nagy riadalmat keltett. Mama és Kati néni persze már nagyon jól tudták, hogy Juliska néni sokszor előrukkolt már hasonló történettel, s mindennek van kézzel fogható magyarázata. Az özvegy Juliska néni – szokásához híven – valószínűleg éppen a kocsmából tartott hazafelé éjnek idején, s gondolhatjuk, hogy nem ott dolgozott, s ennek értelmében nem hagyta kiszáradni sem nyelvét, sem torkát… Aztán a hazafelé vezető úton nyilván szembetalálkozott egy személygépkocsival, aminek fényszórói a szemébe világítottak. Lehetséges, hogy az út közepén dülöngélve közlekedő asszony láttán az idegen vezető kiszállt autójából, s ha nem is ragadta magával, de legalábbis elküldte melegebb éghajlatra. Másnaposan aztán Juliska néni arra sem emlékezett, hogyan keveredett haza. A többit pedig átrajzolta meg kiszínezte egy kissé fantáziája, s így nyilatkozott fűnek-fának.

Mindenesetre mama és Kati néni az eset kapcsán megegyeztek abban is, hogy ezentúl még jobban odafigyelnek – főleg az idegenekre –, s még inkább bezárkóznak éjszakára. Különösen azért, mert Kati néni teljesen egyedül élt, mamám pedig gyakran nélkülözte nagyobbik fia, vagyis nagybátyám társaságát, mivel váltott műszakban dolgozott és esténként gyakran nem tartózkodott otthon. A kisebbik fiú, keresztapám már jó ideje élettársával élt a városban s csak ritkán látogatott haza, akkor is inkább napközben.

Elvétve akadtak „pikáns” témák is. Néhány ízes „falusi káromkodás” is elhangzott. Ilyenkor persze Kati néni mindig jóságosan rápirított mamára:

– Elég lesz, Marika. Ne többet, mert itt a gyerek! Még mit gondolna.

Erre mama elmosolyodott, elpirult – ezt is tőle örököltem –, majd azt mondta:

– Jól van, Kati mama, nem mondok többet ilyet.

Aztán a beszélgetők találtak más témát, s jól kibeszélték a dolgokat… olyannyira, hogy a délután két-három órai érkezésünk óta gyakran csak szürkületkor indultunk haza, a három házzal fentebb álló kis kertes házba.

Aprócska földvár- és ároképítés s vízzel való megtöltés, műanyagkatonákkal való játék, a Holt-Tiszába kavicsdobálás, a parton kagylókeresgélés meg egyéb kedves tevékenységek mellett így teltek el azok a felejthetetlen, szép, szajoli nyári délutánok.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!