Vidd haza, még lehet belőle valami

Csibe csoda

- Keresztmama! Gyere gyorsan! Láttad? A kiscsirke nem tud lábra állni! Szegényke, pedig ő is a többi csirkével szeretne bóklászni a zsenge, dús zöld füvecskében.

- Tudom Pötyi, már láttam reggel, amikor kiengedtem őket! Nagyon sajnálom szegényt, de mit tehetnék mást, mint sorsára hagyni. Hiszen ebből már sohasem lesz egészséges baromfi. Rádőlt egy seprűnyél még az este szegénykére, az okozta a balesetét ennek a kis csirkének. Úgy látom komoly sérülése van, már nem fog helyre jönni a kis lábacskája.

- De igen, – felelte Pötyi – mert én doktor néni leszek, és már tudom, hogyan kellene meggyógyítani, hogy újra járni tudjon.

- Igazán? Tudod mit Pötyi? A tied lehet ez a kiscsirke. Hazaviheted, aztán gyógyítgasd! Kis doktor néni! Azért ha mégsem sikerül, ne aggódj, kapsz helyette egy másikat, egy egészséges, kissé már tollacskásabb testvérkéjét.

Pötyi máris egy kosárkában találta a sánta kiscsirkét, azután nagy sietősen haza indult vele. Úgy vigyázott az úton végig a kibélelt kosárkában menekülésre készülő apróságra, hogy az egyik kezecskéje állandóan a kis tollas testecskén tartózkodott.

- Pár perc és otthon vagyunk! Ne félj! Én segítek, hogy újra tudj járni!

A kiscsirke mintha csak felelt volna Pötyinek, halk csipogásokkal azt tudatta, hogy köszönöm-köszönöm! Legalábbis Pötyi így vette ki a kis kendermagos csirkének a szavaiból, akarom mondani a csipogásaiból. Mert hát kendermagos alom volt a kotlós minden fia.

Megérkeztek az új rezidenciára, ahol a körülmények igencsak nyugodtak voltak. Pötyikének volt egy kellemes kis játszó házikója, ami mostantól csak kettejük birtoka volt. Nem várakozott egy percet sem, azonnal belefogott a gyógyító munkába, előkészítette a kellékeket a csirkeláb rehabilitálásához.

- Pötyikém! Pötyikém! – szólítgatta édesanyja.  – Nem hallod kislányom? Hol vagy kicsim? Már indulok a nagyihoz! Eljössz velem? – faggatta édesanyja.

- Anya, fontos dolgom van, majd később megyek, most nem érek rá! Én most doktor néni vagyok, gyógyítok! Itt vagyok a játszóházikómban, és egy törött lábú kiscsirkének forrasztom össze a lábát.

- Jól van Pötyi akkor csak játsszál szépen, én sem maradok sokáig, hamar visszaérkezem -válaszolt az édesanya.

- Na most lássuk csak… szegény mamának is el volt törve a lába, gipszbe tették – gondolta Pötyi – Még most is sántikál szegény Mamikám! De most nekem a kiscsibémnek a lábát kell meggyógyítanom! Valamiképpen úgy kellene, mint a mamának, hogy majd újra tudjon járni! Megígértem hogy meggyógyítom. Én úgy tudom, ha valamit megígérünk, azt be is kell tartani. Ha a mamának a lábát valamilyen kemény valamivel kitámasztották, akkor a kiscsirkémnek a lábát is lehetséges, hogy ugyan úgy kell meggyógyítanom. – gondolta Pötyi, aztán hamar a tettek mezejére lépett.

Az elsősegély dobozból elővett egy kötözőgézt, keresett egy hurkapálcikát, és egy ollót. A gondolatai már össze is álltak, miközben a játszóházban lévő kisbeteg felé igyekezett.

- Ne zavarjanak, kérem, most kezdődik a műtét.

A kis játszóház ajtaját méltóságteljesen kinyitotta, majd belépett a műtőnek kinevezett helyiségbe, ahol egy mindenre felkészült csirke páciens várta a gyógyító megoldást.

- Mérések a láb hosszáról, leszabni a gézt, ha mindezekkel kész vagyok, ügyesen ráhelyezem a törött lábacskára a hurkapálcát. Majd gyors csavarással rárögzítem a gézzel a pálcikát úgy, hogy tarthassa a lábat. Amikor rááll, akkor meg menni is tudjon az én beteg kis csirkém. – mondogatta fél hangosan Pötyi.

„A műtét indul!” felkiáltással elkezdte, majd a terv szerint lépésről lépésre precíz munkával végre is hajtotta a beavatkozást. Nem tartott sokáig, de mind a doktor néni mind a csirke páciens kimerültek kissé, aztán friss vízzel enyhítették a feszültséget. A kis kendermagosnak a csőrikéjét kissé belemártotta Pötyi az itatónak kinevezett csészécskébe, majd a kisbetegnek terülj-terülj asztalkát varázsolt a doktor néni, aki egyben a gazdája is volt.

Óráról órára vizitet tartott, majd késő délután, amikor újra meglátogatta Pötyi a kis kendermagost, lábra állította, és láss csodát, megállt a saját lábain!

- Óriási! Hát meggyógyítottam! Meggyógyítottam! – örvendezett Pötyi, hiszen onnantól kezdve újra járt a saját lábán a kiscsibe, ha sántikálva is.

A kiskapu éppen akkor nyílt ki, Pötyi édesanyja lépett be azon. Azonnal újságolta, mily gyógyító műveletet hajtott végre.

- Anya! Én most már biztos, hogy doktor néni leszek, mert meggyógyítottam egy kiscsirkét.

- Igazán? Miféle kiscsirkét Pötyikém?

- Keresztmamától kaptam egy törött lábú kiscsirkét, azt gyógyítottam meg anya! Nem tudott már lábra állni, és nézd meg! Gyere! Már a saját lábain tud járni, anya. Ez csodálatos… tudom, hogy kell gyógyítani! Ezen túl minden kis beteg állatkát meg akarok gyógyítani!

A kis kendermagos napról napra erősebb lett, majd annyira megerősödött, hogy a pálcika is lekerült a lábacskájáról. Úgy bontogatta szárnyacskáit is, mintha próbára akarta volna tenni magát, mennyire tud reptéből stabilan lábra érkezni. Pötyi volt az egyetlen barátja, mert abban az udvarban csak egyedül volt. A csibén kívül semmilyen más háziállatot nem tartottak.

A kerítés másik oldalán viszont a szomszédságban sok tarkabarka, csipogó-hápogó, de még kukorékoló ifjoncok is voltak, akik nagyon felcsigázták a kis kendermagos érdeklődését! Érthető, hiszen ők volnának az igazi barátok. A magányt valamennyire enyhítette az a körülmény, hogy a kerítés alatt volt egy jókora lyuk, amelyen át is tudtak járni egymáshoz kis együtt kapirgálásra, kárálásra. Jó sokáig fel sem fedezték a házigazdik. Hát az nagyon jó volt!

Sohasem maradt ki a kis kendermagos, estére mindig a saját különbejáratú rejtett ösvényén hazament illő időben. Végül is itt az ő gazdikája, itt a jó vacsora.

Hamarosan eljött az ősz, beljebb került a kis játszóház, vele együtt a kis kendermagos, aki már nem is olyan kicsi hölgyeménynek számít tyúkéknál. A garázsban melegebb helyet találtak neki, de csak úgy magányosan lakott ott tavaszig.

Aztán végre a nagy szabadság, a friss meleg napocska, a zsenge friss zöld fű mind- mind egyre nagyobb tereket biztosítottak a mi kis szárnyasunknak. Az idő teltével Pötyit egyre több minden érdekelte, de az állatok szeretete továbbra is a középpontban maradt. Meghatározó élmény volt számára a kiscsirke meggyógyítása, lábra állítása. A pályaválasztás innentől kezdve eldőlt.

- Állatorvos leszek – hangoztatta Pötyi, ha kérdezte valaki tőle: Mond csak kislány, mi leszel, ha nagy leszel?

A kisszobája könyvespolcain már kicsi lányka korától kezdve sok állatmeséről szóló könyv volt, és a játékai között is sok plüss állatka tarkította a gyűjteményt, de az igazi élő állatokat mindig szívesebben látta volna az udvarukon. Szerette volna szüleit rávenni, hogy tartsanak baromfikat, vagy valamilyen háziállatokat, de erre nem voltak hajlandók semmiképpen sem.  Még azt a kendermagost valahogyan csak megtűrték, talán meg is szerették, de arról hallani sem akartak, hogy egy egész udvarra való háziállatot tartsanak.

A következő tavaszra már egy szépen kifejlett tyúk áldásos ajándékát gyűjthették be a konyhájukra. Erről mindig Pötyi gondoskodott, hisz ő volt az, aki rátalált a fészekre is.

Egy nap nagy szomorúság érte Pötyit! Eltűnt a kendermagos! Napokig keresték, nem találták sem a tojásokat, sem a kedvenc kendermagost! Végül lelkükben a szomorúsággal elkönyvelték, hogy valamilyen ragadozó elhurcolta, mert semmi nyoma sehol.

Azt sohasem feledem, hogy meggyógyítottam, és még sok szép kukoricás és csipegetős napot élhetett meg, na meg még udvaroltathatott magának a szomszéd kakasával! Istenem, hát neki ennyi volt a földi élete. Azért sok finom rántottát készíthettem a gyönyörű sárga, friss tojásokból. Lassan elfeledem, néha-néha azért gondolok a törött lábú kiscsirkémre! Most is eszembe jutnak a gyógyítást kiagyaló műveletek, azután a feledhetetlen pillanat, amikor lábra állt.

Május vége felé valami furcsa hangra lettem figyelmes. Nem hittem a szememnek és a fülemnek sem! Egy kendermagos tyúkanyó kotyogva, sűrűn maga köré fordulgatva, szárnyát kieresztve apró sárga, kis guruló gombolyagokat hívogat egyre beljebb a belső udvarunkba, ahol a kis játszóházban éldegélt egy jó darabig, amíg igazán kellemes volt az időjárás. Most aztán van ám ámulás, meglepődés, na meg szájtátás.

- Ez ő! Csak ő lehet!

A boldogság annyira átjárta lelkemet, hogy örömömben sírni kezdtem. A már elveszettnek hitt kendermagos nemcsak hogy megkerült, de még hozott nekem édes, apró kicsinyke csibéket is! Egy bokor aljában a kert végén volt egy gallyakkal megrakott, amolyan égetésre váró avar rakomány, abban talált magának helyet, oda rakta le tojásait. Elég biztonságos volt neki az a fészek, mert minden igényét ki tudta elégíteni, olyannyira, hogy még egy fészekalja kiscsibével is gyarapodni tudott. Hát ez valami gyönyörű ajándéka a kendermagosnak.

Ezeket magam csak úgy végig gondoltam, de most jön a nagy csoda, szüleim részére a meglepődés. Nem hiszem, hogy még most sem egyeznek bele abba, hogy ha más házi állat nem is, de a kendermagos, és a kis sárga pomponok beköltözhessenek az én kis játszóházikómba.

Láss csodát, magam sem hittem volna! Amikor megpillantotta anya a kotyogó kotlóstyúkot az apró kiscsibéivel, boldog mosollyal jelezte!

- Pötyikém, hát itt van a kendermagos! Látod? Nézd! Hát ez fantasztikus! Gyönyörű kiscsibékkel tért vissza hozzánk!

Hamarosan ellátta étellel, itallal az éhes csipogó társaságot, aztán friss almot készített a most már mindennapi szálláshelyükre.

Ez volt, gyermekkorom legszebb története, amikor meggyógyítottam egy kiscsibének a törött lábát és ezzel az életét is megmentettem. A legszebb álmom valósult meg: állatorvos lettem!

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!