Ó és a hála

Közel százezer éve, talán egy kicsit később, de lehet, hogy korábban történt az öreg Földgolyón ez a furcsa eset. Pontosan nem tudni, hogy hol, talán Ázsiában, esetleg Afrikában, de az sem kizárt, hogy valahol az európai földrészen. A lényeg az, hogy egy nem túl nagy barlangban lakó maroknyi ősember közösség befogadott egy távoli vidékről, a vadállatok meg a zord idő elől menekülő fiatal férfit, akinél nem volt semmilyen fegyver. Pontosabban, se kőből, se fából készült bunkó nem volt nála.

Mindenki legnagyobb meglepetésére egy csokorra való fehér rózsát, vagyis a rózsának az akkori időkben élő vad változatát tartotta a kezében, azzal integetett az említett barlang előtt bámészkodó ősembereknek. A barlang előtt tartózkodók számára talán még meglepőbb volt a jövevény gondozott szakállú arca, ami az övékhez képest csupasznak tűnt és a ruházata, ami a testét borította. Emiatt először majdnem nősténynek nézték. Ezek a csupasz emberek, lehettek úgy ötvenen, talán hatvanan, az első pillanatban azt hitték, hogy veszély fenyegeti őket, vadul morogtak, és a bunkójukkal fenyegetően hadonásztak, de amikor látták, hogy a jövevény egy csokor virággal integet, és hogy egyedül van, lehiggadtak.

Ezeknek az ősembereknek fogalmuk sem volt arról, hogy a környéken, esetleg távolabb, élhetnek hozzájuk hasonlóak, azt, hogy más földrészek is vannak a bolygón, pláne nem tudták. 

Vagy ha tovább boncolgatnánk a kérdést, azt sem tudták, hogy mi az a bolygó vagy földrész stb. Ezért nagyon csodálkoztak, amikor meglátták a rózsás embert. Elképzelni sem tudták, hogy egy ilyen hozzájuk kicsit is hasonlító lény, pláne ilyen kinézettel létezik, és ha mégis, akkor meg vajon hogyan kerülhetett ide?  Elámultak. Ha beszélni tudtak volna, lehet, hogy azt mondják:

Azt a kutya mindenit! De hát nem tudtak beszélni, és a kutyát sem ismerték még. 

A legtöbb hasonló szituációban ebben a korban, más vidékeken, vagy más földrészeken élő ősemberek egyszerűen fejbe bunkózták volna szerencsétlen odatévedt embertársukat, de itt most valamiért nem ez történt.

A kis közösség vezetője, akinek az IQ- ja majdnem elérte az egyet, és neki volt a legnagyobb az izomzata, meg persze a legnagyobb bunkóval is ő rendelkezett, egy másodpercre lemerevedett. Amikor a döbbenetből magához tért, az izmos vezér felemelte a kezét, és mély torokhangon csak annyit mondott, hogy Ó.

Úgy tűnik ez a hang már százezer éve is a csodálkozást aposztrofálta, de az is lehet, hogy véletlenül hagyta el a torkát   ez a hang. Talán a fiatal férfi szimpatikus arca, vagy a csillogó értelmes tekintete, esetleg a ruházata, vagy a fehér rózsák látványa, vagy ki tudja mi váltotta ki belőle a csodálkozást, és miért tűnt el   a szemeiből a vad düh egy pillanat alatt. A bunkót tartó kezét leeresztette, úgy bámulta. A többi bunkós is, mivel a vezér nem ütött, leengedték lábuk mellé a fegyvereiket.

Mivel komunikálni még nem tudtak, csak mutogattak és változatos torokhangokkal próbálták a gondolataikat egymásnak átadni, ezért mindenki a vezért utánozta és ők is azt mondták szinte egyszerre, hogy „ÓÓÓÓ...”. A nagy bunkós, akit az egyszerűség kedvéért hívjunk "A"-nak, körbe szaglászta az idegent, és mivel nem bunkózták agyon, mondhatjuk úgy is, hogy a befogadottat.

Amikor "A" végzett a szaglászással, intett "B"-nek, a kicsit kisebb bunkósnak, a helyettesének, hogy most ő is szaglászhat. Igy azután minden barlanglakó erő és bátorsági rangsorban egymás után, először a felnőtt hímek, utána a nőstények, legutoljára a gyerekek is körbe szaglászták a jövevényt és minden szaglászás után elhangzott a már jól ismert „ÓÓÓÓ...”.

"A" mély torokhangon és a kezei mozgatásával, meg testbeszéddel próbált az idegennel kommunikálni, de az semmire sem reagált, legalább is úgy nem, hogy ők azt megértsék. Szelíden mosolygott és közben folyamatosan mozgott a szája, nem torokhangon, de mégis furcsa, soha nem hallott hangokat hallatott vele.

"A"   nem értette az idegent, ezért egy kis idő elteltével megunta, és már bent a barlangban, a bejárattól távol egy ponton a földre mutatva, az üreg egyik legvédettebb helyén jelölte ki az új jövevény hálóhelyét, majd az asszonyok felé fordult, a kezét magasra emelte, és mély bugyborékoló hang hagyta el a torkát.

Erre   az asszonyok és a nagyobb gyerekek mohát, meg száraz füvet kezdtek gyűjteni "Ó"-nak, hogy az majd ne a hideg kemény földön aludjon. A kolónia férfitagjai meg a közeli erdőben egy bunkónak való fa keresésére indultak, hogy új társuknak is legyen fegyvere. De "Ó" csak a nők ajándékát fogadta el, a bunkót nem. Udvariasan megköszönte és egy szál rózsát adott az ajándékozónak. Ugyanígy tett a neki felajánlkozó nőstényekkel is. Amikor valamelyikük egyértelműen jelezte, hogy mit kíván tőle, csak kedvesen mosolygott, megsimogatta a nőstény arcát, és annak is adott egy szál rózsát.

"Ó" minden olyan gesztusra, amit az emberektől kapott, csak mosolygott és az ősemberek számára érthetetlen, különböző furcsa hangokon folyamatosan magyarázott, mesélt.

Úgy mesélt ezeknek az egyszerű primitív ősembereknek mintha azok értenék a beszédét. 

Elmondta, hogy ő kicsoda, és ki küldte. Majd hosszan magyarázni kezdte, hogy az embereknek hinniük kell benne, meg benne is, és az ég felé mutogatva az atyját emlegette. Ha hisznek, ő majd jól megjutalmazza őket, ha nem is itt ebben a földi életben, de utána majd meglátják, csak higgyenek. Elmesélte, hogy az atyja felruházta őt mindenféle csodatevő képességgel és ezeket majd meg is mutatja, csak higgyenek, és legyenek hálásak érte.

Így teltek el a napok, hetek "Ó" folyamatosan magyarázott, az emberek meg eleinte még figyeltek rá egy kicsit, de a hétköznapok nagyon nehéz fárasztó munkái után, mint a vadászat, halászat, futás a kardfogú elől, gumók gyűjtögetése, bunkófaragás, kövek pattingatása stb, egyre kevesebb figyelmet szenteltek "Ó" beszédére.

Egyik este, amikor már mindenki behúzódott a barlangba és szegényes vacsorájukat is elfogyasztották, "Ó" megint beszélni kezdett. Felállt és a pattogó tűz mellett mondta és mondta a magáét az embereknek, de azok persze az egészből egy szót sem értettek. "Ó", amikor látta, hogy itt hiába minden szó, a tettek mezejére lépett.

A barlangban vízivásra tartott kivájt fatörzsben lévő vizet, amit az ősemberek asszonyai és a nagyobb gyerekek a közeli patakról szoktak kisebb fából pattintott kővel kivájt ormótlan edényekben felhordani, vörösborrá változtatta.

Az ősemberek szagolgatták a bort, körbe ugrálták a nagy rönköt és egyre hangosabb és hangosabb torokhangon kiabáltak, nem lehetett mást hallani, mint Ó, Ó, Ó. Végül a legbátrabb bunkós ember megkóstolta a piros italt.

Ízlett. neki. Annyira ízlett, hogy abba sem akarta hagyni az ivást, végül a többi bunkós rángatta el a rönktől, mert ők is meg akarták kóstolni. Közben "Ó" folyamatosan magyarázott. Amikor már jó sokan lerészegedtek, és összehányták a barlangot, "A" a magas IQ-jával úgy gondolta, hogy tennie kéne valamit, ezért odament "Ó"- hoz, és fejbe vágta az okosszeműt a nagy bunkójával.

Nem annyira, hogy meghaljon, csak annyira, hogy végre csend legyen. Másnap korán reggel, amikorra már mindenki kijózanodott, „Ó"-t a közösség elzavarta a barlangból, még az ajándék bunkót is utána hajították a fonnyadt fehér rózsáival együtt, és mély torokhangon csúnyákat ordibáltak utána, ami a mai nyelven így hangzana: - Húzz a francba a rózsáiddal, meg a piros löttyöddel te féleszű, hogy faljon fel téged az első kardfogú, te sakálok ivadéka, te mamutszaros seggfej stb.

De, mint azt tudjuk, még nem tudtak beszélni, ezért csak össze-vissza ordibáltak a mély torokhangjukon. Szerencsétlen szelíd arcú, okosszemű meg nem értett "Ó" meg csak futott, futott, ahogy a lába bírta. Azután meg sétált még egy-két hétig, majd újból futott. Addig futott, ameddig egy rózsaligethez nem ért, ott megállt felnézett az égre, és magyarázott valamit a hálátlanságról, meg a meg nem értésről. Utána egy pár percig fülelt, majd bólogatott, és mosolygós arccal nekilátott rózsát szedni.