Kyra.angie

Út a diplomáig

Úgy gondolom, sokan vagyunk úgy, hogy x évnyi gyakorlati tapasztalattal a hátunk mögött (legyen szó a vakságról, a mozgáskorlátozottságról, a siketségről vagy egyéb testi vagy szellemi fogyatékosságról) számos példát felsorolhatnánk e témában. Mire gondolok konkrétan? Arra, hogy fogyatékkal élőként ki hogyan birkózik meg a hétköznapok gondjaival, kihívásaival. Természetesen ahány ember, annyi megoldás létezhet. Nem szeretnék senkit sem untatni a problémakör tudományos megközelítésének boncolgatásával vagy az általánosítás és előítéletesség hibájába esni, így magamból kiindulva mutatnék meg egy-sor lehetőséget. Rengeteg hétköznapi, ám egy ember életében mégis fontos pillanatról eshetne itt szó. Kezdve a továbbtanulástól a diplomaosztóig vagy a párválasztástól a gyermekvállalásig stb.

Gyengén látóként születtem, ahogyan a bátyám is. Le kellett mondanom a látásnak azon gyönyörűségeiről, amelyek az 5-10 méteren túli látás vagy az apróbb részletek felfedezésében rejlenek. Sokan nem mérjük fel mekkora „kincs” is a látás. No, de sebaj! Érjük be annyival amennyi adatott! Lehetőségeinkhez mérten megtanultunk sík írni, olvasni és egyedül közlekedni. A fővárosi iskolában az előbbiek mellett szert tettünk némi öntudatra, önbizalomra és önállóságra. Éltük tehát az „átlagos” kis iskolás és tini éveinket, nem gondolva a jövőre és elkövetve megannyi számos elkerülhető és elkerülhetetlen hibát. Aztán mikor kirepültünk az anyai házból sokak szerint igen korán (én 18, a bátyám pedig 21 évesen) képesek voltunk gondoskodni magunkról és a háztartásunkról. Fontosnak tartom itt megjegyezni, hogy mindezt szülői és egyéb segítség nélkül vittük véghez s nem, csak azért mert a kényszer nagyúr, hanem mert felnőttünk a feladathoz.

Be kell, valljam őszintén, hogy általános iskolás koromban én sem szerettem olvasással, tanulással tölteni az időmet. így bizony sok kötelező olvasmányt és ismeretanyagot elmulasztottam. De később édesanyám jó példával járt előttem, aki „falta” a könyveket és az a tény, hogy én is idősebb lettem fejben is, arra sarkallt, hogy pótoljam a korábbi mulasztásaimat és így csakhamar rákaptam az ízére. Mivel akkoriban egy parányi kis faluban laktunk és könyvtári hozzáférés hiányában más nem adódott a Harlequin romantikus sorozatok (Szívhang –kedvenc-, Júlia és Romana stb.) váltak elérhetővé és változtatták szenvedéllyé a szórakoztató olvasást. Pár évvel később én csakhamar rájöttem, hogy nekem nem elég a háztartás és a szórakoztató olvasás, hanem tanulni szeretnék. Bővíteni az ismereteimet és fejleszteni a képességeimet, készségeimet.

Az is hamar kiderült, hogy mozgássérült vőlegényemnek is soknak bizonyul a 664 négyzetméteres kert egyedüli ellátása. Bármennyire szerettünk volna segítségére lenni, az valahogy mindig rosszul sült el. Így visszaköltöztünk a nagyvárosba, először albérletként majd megvásároltuk. Eszerint a mienk lett a kis udvaros másfél szobás családi ház a város szélén egy termésköves kis utcácskában.

A városba költözés évében leérettségiztem. Láss csodát, sajnos nem az általam várt/remélt eredménnyel, de sikerült. Ekkor a sorsfordító 2001-es évet írtuk. Azért volt sorsdöntő, mert ekkor operálták meg először a szemem, aminek következtében és/vagy amitől függetlenül (kinek melyik tetszik ez ugyanis nézőpont kérdése) megindult a látásom fokozatos romlása. Korábbi információink szerint ez is volt megjósolva. Először csak az írás, olvasás ütközött nehézségekbe, így nagyítót kellett használnom. Ami esetenként nagyon macerás tudott lenni, de legalább még volt. A következő lépcsőfok az volt mikor leszakadt a retinám és az újabb műtét nem sokat tudott visszahozni korábbi látásmaradványomból. A nagyítózás felejtős lett és mivel a távolságot sem mértem már fel biztonságosan az utcán, lakásban, ezáltal a közlekedésem is bonyolódott némiképp. Öröm az ürömben, hogy megvehettem első számítógépemet, aminek segítségével szinte tényleg kitárult előttem a világ. Ekkor még csak a számítógép nagyítóját és egy-egy beszélő programot használtam. A közlekedési nehézségeket úgy igyekeztem megoldani, hogy igényeltem-kivártam és kaptam vakvezető kutyát. Ekkor már 2004-es évet írunk.

Új erőre kaptam és elhatároztam, hogy diplomát szerzek. Eredetileg az volt a terv, hogy nővéremmel együtt jelentkezünk és járjuk végig. De az égiek közbeszóltak, nővéremnek ugyanis nem sikerült a matek érettségi és lemaradt a jelentkezésről. Ha már a lendület meg volt és az elhatározás is, akkor vágjunk bele! No, hát itt voltam kicsit bajban, mert a sok új információ, ami az internet segítségével rám zúdult nem tudtam dönteni. Annyi minden érdekel (t a mai napig ez így van): művelődésszervező, gyógypedagógia, pszichológia, általános szociális munkás képzés, kommunikáció (ez leginkább az íróvá (válás alapjának gondoltam) és a nyelvtanulás miatt), tolmács napestig sorolhatnám… Győzött az általános szociális munkás képzés a Pécsi Tudományegyetemen. Bár kissé kalandosra sikeredett a felvételim, de sikerült. Az történt ugyanis, hogy a felvételi előtt több mint egy hónappal felkerestem a felvételi vizsgának helyet adó épületet és az illetékeseket és tisztáztuk milyen segítségre lenne szükségem. Magyar írásbeli felvételi volt, így kértem, hogy valaki segítsen felolvasni a kérdéseket. Ez meg is történt. De mivel a felügyelő tanár látta mennyire körülményes a nagyítóval írnom az általam válaszolt dolgokat is segített papírra vetni. Hát mikor ez kiderült visszadobták az írásbelimet. Mondván csak az olvasásra kértem segítséget. Ha az írásra is kérek, akkor még egy valakinek felügyelnie kellett volna ránk, hogy az én válaszaim kerülnek a papírra. Nos, megvolt az írásbeli és nagy volt a csend. A szóbeli napját megelőző napon sem volt visszajelzés, így a szóbeli napján személyesen érdeklődtem. Ekkor derült ki, hogy visszadobták az írásbelimet, és ha szeretnék bejutni, szóbeliznem, kell. Így felkészületlenül, de mégis bevállaltam a szóbelit. Mondván mit veszíthetek? Csiszre, de sikerült összekaparnom a bekerüléshez szükséges pontokat. Borzasztóan örültem, mikor a postafiókban megtaláltam a levelet, hogy felvettek. Azt hiszem joggal voltam büszke magamra. Sokaktól hallottam, hogy ők nem jutottak be ide vagy másik képzésre. Én pedig vakon kissé felkészületlenül… Úgy szokta mondani a bátyám: „ezért a diplomáért te dolgoztál meg!” Igen, ez így van. Én ültem végig és vettem fel diktafonra az előadásokat négy éven keresztül. Én keltem fel hajnali háromkor, hogy megírjam a diktafon anyagából a saját jegyzeteimet és tanuljak, hogy napközben jusson idő a háztartásra, a munkára és, még amire kell. Majd én államvizsgáztam le a megtanultakból. Nem vagyok egy én központú, nagyképű beképzelt ember, de ott mikor átvettem a diplomámat nagyon is büszke voltam magamra. Csupán azt sajnálom, hogy szüleim nem érhették ezt meg és nem osztozhattak velem ebben a felejthetetlen megemlékezésben. Időközben pályáztam és nyertem a számítógépemre teljes képernyő olvasó programot és az élettől, sorstól, végzettől (vallástól függően kinek melyik szimpatikus) egy „kis tuti” zöld hályogot. Ez utóbbinak köszönhetően lassan ugyan, de fokozatos a látásom romlása. Megértem viszont gyermekem 2010. novemberi születését és napfényes időben még láthatom is kislányom édes arcocskáját. Amiért borzasztóan hálás vagyok.

Összegezve sokszor azt látjuk, hogy az amerikai filmekben oly nagy feneket kerítenek a diplomaosztó köré. Tisztában vagyok vele, hogy más az amerikai oktatási-elvárási rendszer, mint hazánkban. De sokan vágynak hasonló elismerésre, ünneplésre e jeles esemény kapcsán. A többség ezt az amerikaiak majmolásának titulálja, tekinti. De véleményem szerint nem az! Mert bizony ez egy meghatározó élmény, esemény az ember életében, ezt senki nem vitathatja, legyen szó fogyatékkal élő személyről vagy az egészséges társadalom egy tagjáról. Bátyám sokat mondogatta, hogy nem sok vak személy jut el, idáig s hogy ez igen is nagydolog. Nos, én kicsit másként látom, mert meglátásom szerint igen is egyre többen jutnak el szerencsére a sorstársak a diplomáig és nem csak a „nekünk fenntartott” szakmákban. Tehát mindebből azt hiszem, nyilvánvalóvá válik, hogy homokba dugni a fejünket vagy hagyni a problémákat maguktól megoldódni nem az én stílusom. Igen is meg kell próbálni magunk megoldani gondjainkat, és ha végképp nem megy nem szégyen segítséget kérni sem. A lehetőségeket kereshetjük magunk is, mert nem fog a sült galamb a szánkba repülni.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!