Törlősségi

Kék kockás varázslat

Egészen pici koromban szürke színűnek láttam a világot. Ez a szememen lévő vastag szürkehályog következménye volt. Ezért nem igazán érdekeltek a játékok sem. Ha meg is szerettem egy-egy puha tárgyat, csak azt tapogattam, nyomkodtam hosszú ideig. Hiába kérte édesanyám, hogy vessek rá egy pillantást, nem engedelmeskedtem. Elég volt, ha a hangját hallottam, mert a szürkeség láttán nem volt élmény számomra mások szemébe nézni.

Egyéves voltam, amikor a második szemműtétem folyamán eltávolították a látószervemben lévő hályogmaradványt. Aliglátóvá váltam. A tény, hogy már mindent színesnek látok, részben felkavart, részben új, pozitív élményként hatott rám. Az eddig hőn szeretett, sárga színű puha játékmacskámtól például irtózni kezdtem, ám a kék első látásra lenyűgözött. Ez a kedvenc színem ma is.

Akkoriban az egyik legkedvesebb időtöltésemmé vált a konyhában történő zenehallgatás anyával. Így lett lételemem a könnyű zene. Miközben szólt a magnó vagy a rádió, olykor a fehér konyhaszekrényünkbe is bekukkantottam. Megtetszett az ott sorakozó edények csörömpölő hangja. Egyszer egy kerek, drapp tányér földre dobását is kipróbáltam, hogy minél cifrább zajt keltsek vele, mert számomra nagyon fontosak a hangok. Nem ismertem annak törékeny természetét, és a szóban forgó tányér két kifli alakú darabra törött. Ettől nagyon megijedtem. E rémület után végleg elkerültem a porcelánedényeket, mint játszóeszközöket.

Pár nappal később, egy derűs délelőttön ismét hallgattam a rádiót a konyhában. Ültem az etetőpadomban, s láttam, hogy velem szemben is „ül” a szekrényajtón valami kék színű tárgy. A tányérral történt „baleset” után nem mertem a közelébe férkőzni. Csupán anyai nagyikám vette észre, hogy érdeklődve szemlélgetem.

- Az törlőruha – mondta nagyi. Ezután már közelebb merészkedtem „ő” kékségéhez. Ekkor vettem észre, hogy fehér kockák is „nevetgélnek” rajta. Azt hittem: a törlő „szemtelenkedik” velem, amiért távolról „nem mutatta meg” a kockáit. Nem ez történt. Csupán gyenge szemem rendetlenkedett, s csak közelről nézve észleltem, milyen is valójában a kék kockás törlőkendő. Már azelőtt tudtam, hogy a ruha nem törékeny, mint a porcelántányér. Azonban a biztonság kedvéért először csak lassan, óvatosan engedtem ki kezemből a törlőt, és eresztettem le a pévécére. A kendő gömb alakú lett, de épségben maradt. Nagyi kirázta.

- Ezt már mosni kell! – kiáltotta vidáman. A ruhadarab „ruhungoló” hangja erős volt kifinomult fülemnek, ám mikor nagyi visszaakasztotta a szekrényre, újból ledobtam, mert anya nem hitte, hogy játszom vele. Ám mikor meggyőződött erről, így örvendezett:

- Júj! De szemtelen egy babus! – És mikor rásandítottam nagyira, majd mosolygó édesanyámra, anya ezt mondta örömmel:

- Jé! Rám nézett a baba! – A törlődobálás volt az első incselkedős játékom. Még a kiságyba is magam mellé tettem néha. Hasonlót jól látók is játszanak. És ekkor döbbentem rá, milyen jó érzés szeretteimre nézni, főleg, ha még játszom is velük.

Mikor új lakásba költöztünk, konyhánk kisebb lett. Így kevés volt a hely a törlővel történő játszáshoz. Legkedvesebb textíliámat azért nem hagytam cserben. Ha például anya olyan zenét hallgatott, melyet dörmögősnek, „hasfájósnak”, félelmetesnek ítéltem, elkaptam a törlő frakkját, s beszaladtam vele a szobámba a nemcsípem-számok elől.

Nehéz tanulással, betegségekkel teli gyermekkorom volt. Nem szerettem az iskolás életet a számomra nagy teher, s a csúfolódó diáktársak miatt. Eleinte nem volt megfelelő szemüvegem az íráshoz, olvasáshoz. Így rengeteget küszködtem a tanulással. Kezdődő allergiám miatt sokat hiányoztam, ám jó tanuló lettem, amikor távcsőszemüveget kaptam. Anya is sokat segített a leckékben. Az évek során egy speciális szakképző intézményben elsajátítottam a tízujjas vakírást és a számítógépkezelő-használó szakmát.

A nyíregyházi Bánki Donát Középiskolát szerettem igazán, ahol a gimnáziumi tanulmányaimat végeztem távoktatás keretében. A konzultációkra szinte olyan boldogan mentem, mint szórakozni. A nyári szünetben hiányzott ez a suli. Ilyet régebben sosem tapasztaltam. Furcsa, hogy a tanáraim és diáktársaim itt kedvesebbek, megértőbbek voltak velem szemben, mint a speciális tanintézményekben. Szombatonként jártunk iskolába. Az órák anyagát digitális diktafonnal rögzítettem, s otthon számítógépre másolás után hallgattam. A házi feladatokat e-mailben küldtem el. Csak szóban vizsgáztam, mert írás alól felmentettek Budapesten a Látásvizsgáló Országos Szakértői Bizottságnál. A tanulmányi átlagom négyes volt.

Nehéz éveim alatt oly sokszor szerettem volna magamhoz venni a pici koromban látott, hőn szeretett konyharuhámat. Különösen kilencéves koromban hiányzott nagyon, amikor az iskola közelébe költöztünk, s a nagyi lakása távol esett otthonunktól. A nagyié, aki mindig eszembe jutott kedvenc kék kockásomról. A messzeség okán ritkábban tudtam eljutni nagyszülőmhöz. Bánatomban egyszer gyalog is megtettem szüleimmel a hosszú utat, hogy megtudjam, milyen messzire kerültünk idős szerettemtől. A konyharucit mással próbáltam pótolni, mert a régi tönkrement. Ugyanis édesanyám egy szép napon az ebéd melegítése közben kockás kedvencemmel fogta meg a lábas fülét, s a gáztűzhely lángja belekapott szívem textíljébe. Ez az incidens „halálos” sebet ejtett rajta. A boltokban nem lehetett ilyet kapni. Bár sikerült szerezni olyan ruhaszövetet, melynek anyaga teljesen más volt, mint a konyharuháké. A kék kockái is igen sápadt színűek voltak, de így is örültem neki: évekig helyettesként szolgált. A szakiskolában egy kedves ismerősöm világoskék csíkos pólója is megtetszett. Vettünk egy ehhez hasonlót, melyet fejem alá terítettem a párnámra, úgy aludtam el, s néhányszor az iskolába is elvittem. Ha kimostuk, nagyon hiányzott. Azonban az igazi törlőruha után így is vágyakoztam, reménytelenül.

A sorskegy folytán települt környékünkre egy divatáruház, ahol az öltözködésre használt ruhák mellett más textíliák is kaphatók. A negyedik évfolyamot végeztem a Bánkiban, amikor egy borús, őszi napon otthon a leckét bújtam, szüleim pedig vásároltak maguknak a fent említett boltban. Óriási meglepetésként fogadott, amikor pakkjukból „kikandikált” egy szép, új törlőruha, s róla kék-fehér kockák „mosolyogtak” rám. Ez régi imádottamhoz hasonlított. Valósággal repdestem az örömtől, mikor megtudtam, hogy szüleim ezt nekem szánták. Azóta velem van nap közben, s minden éjjel hozzá simulva álmodom.

2012-ben ragyogó, langyos idővel köszöntött ránk a tavasz. Gyakran vágytam a szabadba. Nem tudtam megfelelően kiélvezni a jó időt, mert lázasan, izgalommal készültem az érettségire. Fontosnak éreztem a sikeres vizsgát, hisz régi vágyam volt a gimnázium elvégzése. Rettentően féltem attól, hogy nem jól sikerül a nagy megmérettetés, s a tanévismétlés jövőbeni képe rémisztett. Hiszen nem élhettem másik, évek óta tartó nagy célomnak, az intenzív nyelvtanulásnak. A sok lecke mellett nem győztem idővel, s energiával. A nagy érettségi hajrá közben egyre többször úgy éreztem: minél többet tanulok, annál kevesebbet tudok. Édesanyám időnként belekérdezett a leckébe, alig „makogtam” valamit. Ettől félelmem tovább fokozódott.

Ijedtemben egyre többször bújtam oda tanulás közben a kabalatörlőmhöz. Ez a szertartás megnyugtatott. Anya ennek láttán azt ajánlotta, rejtsem el táskám mélyében, hátha az érettségin is jót tesz majd.

A vizsga előtt össze-vissza álmodtam mindenfélét. Tudtam, hogy a pokoli félelemtől történik. Az érettségi reggelén a felszerelés mellé becsúsztattam nagy, fehér nyári táskámba a törlőmet is. Ám a vizsgabizottság mindenkitől szigorúan elkérte a táskákat, nehogy valaki puskázzon. Mielőtt leadtam a csomagomat, közöltem a bizottsággal, hogy táskám rejt egy kabalát, mert nagyon izgulok. Mire tutorom így szólt:

- Nyugodtan vegye ki, s terítse maga elé a padra azt a „törölközőt”! – E gesztustól meghatódtam. Hirtelen a speciális iskolai, alsó tagozatos éveim emlékei jelentek meg előttem, amikor hangosan sírtam, mert tanáraim elvették tőlem kedvenc csokoládém papírját, mellyel otthoni hangulatot próbáltam varázsolni az iskola rideg világába. Ráadásul tanáraim még abba is „belekotkodáltak” nyolcéves koromban, hogy mivel töltsem a szabadidőmet. A Bánkiban pedig ahol felnőttek ülnek a vizsgáztatók előtt, megengedték, hogy kabalámmal feleljek. Míg szüleim otthon halálra izgulták magukat értem, addig a tételem kihúzását követően a padomon várakozó kék kockásomhoz bújva állítottam össze feleletemet egy-egy tantárgyból, s szóbeli beszámolómnak csodájára jártak a tanáraim. Földrajzból például olyan tételt húztam, melynek témájával keveset foglalkoztunk a gimiben. Azt hittem, ebből felelek majd a leggyatrábban. Ám a pici kori, tévéből szerzett információim alapján a kabalámat tapogatva mégis sikerült előásni agyam mélyéről ezt is. A jó teljesítmény után a vizsgáztatók úgy vélték: valószínűleg kiskoromban szemben volt ágyammal a tévé. Ám régóta tartó, valóság iránti vonzalmam által emlékszem így vissza a régen hallottakra. A térképhasználatban pedig a gyengén látóknak készített földrajzatlaszom segített.

Mikor megpillantottam majdnem színjeles érettségi bizonyítványomat, nem hittem a szememnek. Viszont a szüleim szívét is megdobogtató eredmény igaz volt. Sosem fogom elfeledni remegve várt, életre szóló élményekkel teli, sikeres érettségi vizsgámat, melyet amíg élek, „törlősségi”-nek becézek.

Előző oldal

Főoldal

Tetszett a bejegyzés? Ossza meg másokkal is!