Édesanyám óvónőként a III. kerületben dolgozott, az utolsó porcikájáig pedagógus volt.

Gyermekkoromban minden körülöttem levő problémát elegánsan megoldott. Önállóságra nevelt, amit tudott megmutatott amíg valamennyit láttam. 

Egyedül nevelt fel engem a testvéremmel, helyesebben a szülei segítettek neki, apámtól 5 éves koromban elvált, soha sem mondott egyetlen rossz szót sem az apámra.

Kamaszként ismertemmeg az apámat, aki öreg korában megbánta, elhagyta az anyut.

Édesanya mindkettőnknek diplomát adott a kezébe, figyelte mihez van tehetségünk és affele igyekezett terelgetni minket.

Amikor 9 éves koromban szembesült a szembetegségemmel akkor sem omlott össze, hanem azon töprengett mit lehetne tenni amíg valamennyit látok. 

Az általánosban is, a gimiben is amit lehetett felolvasott, hogy kímélje a szemem és nehogy azért maradjak le a tanulásban, mert hamar elfáradok az olvasásban. Szerencsére könnyen tanultam, gyorsan megjegyeztem a tanulnivalót.

18 éves koromban anyu kiszorította, hogy tanuljam meg a Braille-írást-olvasást, ha már nem látok se záruljon be számomra a világ.

Az egyetemen pedig az évfolyamtársaim indigóval írták a jegyzeteket és esténként az anyukám sötét filccel lemásolta, azt még láttam elolvasni.

A nagyszüleim elhalálazásakor eladta anyu a szülei házát és abból akarta beépíttetni a házunk tetőterét. Anyu leskiccelte, mit szeretne, hogyan nézzen ki a tetőtér, a tervező annak alapján készítette el a terveket.

Az építkezés sajnos sok erőt kivett anyukámból, a szülei házának ára csak az építkezés feléig volt elég, OTP ill. vállalati kölcsönt vettem fel.

Boldog volt amikor férjhez adott, azt remélte, lesz társam ha ő már nem él. Ez sajnos máshogy alakult.

Sajnos anyu korai halála miatt nem élte meg az unokája megérkezését, egy bús áprilisi este elvitte az infarktus. 

Nagyon hálás vagyok neki mindenért, sajnos hamar elment az élők sorából,már csak gondolatban tudok neki köszönetet mondani.

   Néhány szösszenet ami alátámasztja amit az előbb írtam róla.

   Tekintettel anyu óvónő létére engem 2 hónappal a 3. születésnapom előtt bevettek az óvódába, de az akkori szabályok szerint nem járhattam abba az oviba ahol anyu dolgozott.

Egy idősebb óvó nénihez, Margit nénihez jártam 2 évig a kis ésközépső csoportot. A vezető óvónő azt akarta, a nagy csoportot járjam kétszer, mivel novemberi születésem miatt évvesztes voltam.

Nem szerettem volna megválni a szeretett óvó nénimtől. Anyu arra hivatkozott, hogy lelkileg összetörne, ha látnám, hogy a nagy többség iskolába megy én meg maradok és szerinte sokkal jobb, ha a középsőt járom inkább kétszer. Így maradhattam a szeretett óvó némimnél.

   Az általános iskola 4. osztályába jártam, kezdett romlani a látásom. Az egyik osztálytársam mindennap azzal szórakozott, hogy szétgurigázta a tolltartóm tartalmát. Nehezemre esett összeszedni. A tanító néni szerint kényes vagyok azért nem akarom összeszedni a ceruzáimat. Egyik nap amikor besokalltam a tanító nénire közöltem az anyuval, nem akarok iskolába járni. Következő iskola évre átvitt a másik iskolába, ebben az ottani igazgató segített neki.

Nyolcadikos koromban önhibámon kívül elütött egy személyautó a zebrán, nem az útviszonyoknak megfelelő sebességgel haladt az autó és csak a gázolás pillanatában fékezett, 11 m-et repültem a kocsi orrán, összetört a medencém, szeméremcsontom, csípőficamot kaptam, a combfej becsúszott a vápába.

13 hetet feküdtem az Országos Traumatológiai Intézetben és 5 hetet rehabilitáción az ORFI-ban.

Utána még kb. ötször vissza kellett mennem téli ill. nyári szünetekben, a gimis és egyetemi éveiben heti kétszer jártam az ORFI-ba gyógytornára.

vissza a baleset utáni kórházban töltött időre.

Az anyu Csillaghegyről a Fiumei uti kórházban már pár perccel a látogatás kezdete előtt ott volt. Az ORFI-ban pedig a főorvos asszony engedélyével minden délután csendespihenő után bejöhetett édesanya és felolvasott nekem, tanultunk, hogy ne keljen évet ismételnem.

Az ORFI-ból kijövetel után egy héten kétszer jártunk anyuval a Lukács ill. Király fürdőbe, mert a meleg vízben tornázás javított a mozgásomon.

   A programozó-matematikusi diplomám megszerzése után egy elég jó nevű cégnél helyezkedtem el. Ez a Rokkantak évében történt. A cégnél azt gondolták, hogy majd ülök ésnézem a plafont, én viszont nem azért tanultam, hogy tegyem a semmit. 

Az elején természetesnek gondoltam, meg kell tanulnom a cég sajátosságait, a számítógép használatát. Az egyetemen lyukkártyás gépen dolgoztunk, én leírtam nagyban filccel a programot, anyukám átmásolta kódlapra, ha esetleg formai hibám volt, azt a lyukkártyát a csoporttársaim kijavították. Az előbb említett cégnél viszont közvetlenül terminálon keresztül lehetett csatlakozni a számítógéphez, ez akkor nagyon modernek számított.  

Amikor munkát kértem akkor "szemtelennek tartottak" és azt kívánták, hogy küldjem be az anyukámat. 

Édesanya kikérte magának, mit keres ő itt amikor a lánya felnőtt, munkavállaló, ha bármi gondjuk van vele azt a leányzóval beszéljék meg. Anyu hozzáállásán nagyon elcsodálkoztak a cégnél. 

Majd munkahelyet váltottam, a belvárosban dolgoztam. Ott a másik véglet volt, bedobtak a mély vízbe, élveztem, ott lettem igazi programozó.

Sokszor hétvégére haza is vittem munkát. 

Ha az anyukám a munkahelyem környékén járt, felhívott telefonon és ha éppen ráértem vagy a cég kapujában vagy az utcán találkoztunk. Soha sem jött fel az irodába, még a látszatát is kerülte, hogy ő mint szülő ott járt.

Az esküvőm előtt a tetőtérbe történő felköltözésemkor, anyu segített felhurcolkodni, de rám bízta, mit hova teszek. Az volt a véleménye, nekem kell tudnom mim hol van.

Anyukám bíztatott legyek szorgalmas, hogy mindig a végzett munkám alapján ítéljenek meg.