Sáskák és kabócák

Szászberegi Tivadar számos jelentős és elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar entomológia, azaz a hazai rovartan számára. Téziseit messze földön elfogadták, mi több tanítják is, könyveit több kontinensen élvezettel forgatják. Persze csak az olyanok, akiket érdekel az ilyesmi, mert valljuk be, az utca embere egyszerűen „bogár” gyűjtőnéven foglalja össze ezt az igen terjedelmes és szerteágazó birodalmat, s az elébe kerülő egyedeket pedig nem egyszer a csupán a cipője talpával tiszteli meg, ilyen-olyan okok végett.

De nem úgy Szászberegi Tivadar, aki szerelmese, mi több rajongója ezeknek az izgő-mozgó, zizegő népeknek. A hatlábúakhoz kötődő vonzalmát már igen korán, még gyermekkorban felfedezte, amikor is sötét hajnalokon képes volt felkelni, hogy kilesse, hogy a tücsök honnan húzza elő a hegedűjét, vagy a katica miként festi rá csemetéire a pettyeket. Persze ezeket a gyermeteg gondolatokat rég elvásta már a múlt, de Szászberegi, aki idővel a rovartan professzorává avanzsált, mégis szeretetteljes nosztalgiával gondolt vissza a régi időkre. Könnybe lábadt a szeme, amikor eszébe jutott az a szörnyű, komor, esős nap, melynek végeztével végül mégis minden kivirult, miután nagy kutatások árán rálelt első sisakos sáskájára.

– Acrida Ungarica! – rebegte átszellemülten a rovar tudományos nevét. Egy pillanattal később kiderült, kettejük találkozásának leginkább csak ő örült. A sáska ugyanis annyit sem mondott, hogy bakfitty, de még csak nem is ciripelt egy „viszlát”- ot, egyszerűen fogta magát, és elrepült. A fiúnak, az akkori Tivadarnak azonban ennyi is elég volt. A tudat, hogy tudományos, előre megtervezett, pontosan kiszámolt manőverrel cserkészte be a keresett állatot, igencsak boldoggá tette.

Akkor este eltökélte, hogy rovarász lesz. Ilyen sikerek után mi más is lehetett volna? S igen, ahogy teltek-múltak az idők, úgy fonódott a sorsa egyre szorosabbra a bogarakéval. Akkor már szinte undorral gondolt a vele egykorúakra, akik egyszerű asztalosként, hentesként vagy gépjármű sofőrként próbáltak elindulni az életben. Nem értette, miként lehet ilyen alantas, minden fantáziát nélkülöző foglalatosságokra fecsérelni egy életet.

– Hát nem látják az emberek, hogy minden, ami jó, az odalent, alig a föld felett hat lábon szaladgál? Ezek a tökéletes lények annyi, de annyi bölcsességgel rendelkeznek, s vágynak rá, hogy mindezt átadják nekünk! – vallotta mindig.

Hát nem látták. Sőt, mit több, miután elhíresült a foglalatossága, mindennapos gúny tárgyává vált a professzor. A rossz nyelveket csak felerősítette az a vitathatatlan tény, hogy közel negyven éves korára Szászberegi Tivadar olyannyira azonosult hivatásával, hogy csaknem maga is úgy nézett már ki, mint egy nagyra nőtt bogár. Kopott ballon kabátja alatt úgy görbült csontos háta, mint egy csótánynak. E nemes ruhadarabnak csak a felső gombja látta el szolgálatát, az alatta szétnyíló rés, lehetővé tette az inas karok szabad mozgását, ami leginkább az imádkozó sáska mozdulataival azonosult. Mégis a férfi karakteres arca volt leginkább rovaréhoz hasonló, mivel a meglehetősen nagy, görbe orr egyfajta rágó szájszervként, az arccsontba ágyazott két kerek okuláré pedig valamiféle összetett szemként hatott.

Mindamellett a professzor mestere volt a munkájának. Álmából felkelve is tudta, hány alrendje van a sáskáknak, mennyi fajta bögölyt különböztetünk meg, s a levéltetvek melyik, és milyen színű rózsa leveleit szeretik leginkább rágcsálni egy átlagos, száraz júniusban.

Fiatalsága csaknem ráment a bogarászásra, míg végül megnősült. Házasság volt az a kötelék, mely őt és választott partnerét összetartotta, hiszen összeadta őket a pap. Mégis csupán eszményi volt ez a kapcsolat, mint lelki, vagy gyakorlati. Az igazat megvallva, az ezt következő időszak lemondások sorozatát jelentette egy szebb jövőről álmodó, sudár éveit szintén elhagyó asszonynak, nevezetesen Szászberegi Tivadarnénak.

S hogy miért is alakult ez így? Hát mi másért, mint a professzor szenvedélye, egyben élete első szerelme miatt. A bajt csak az jelentette, hogy az előbb felsoroltak közül egyik titulus sem takarta a feleségül vett asszonyt. De még csak nem is egy korábbi nőszemély iránt érzett gyengéd szálak miatt árnyékolódott be a házasság, hanem történetesen a mindenféle bogarak miatt.

A bonyodalom már ott elkezdődött, amikor a hölgy a maga fékezhetetlen boldogságával, szentimentalizmusával bejelentette Tivadarnak, hogy ő egy napfényes, virágokkal teli, méhzümmögős májusban szeretne megházasodni. Miután elmondta kívánságát, szélesen elmosolyodott, de hamar lekonyult az ajka íve. Tivadar ugyanis először elkéküld, majd zöldre váltott, míg végül az arca színe a holtsápadtban állapodott meg. Ennek okát rögvest ki is fejtette, ha nem is haraggal telve, de mindenképpen indulatosan.

– Májusban? Hogy képzeled? Ebben az időben az utcákat, a tereket, de még az erdőt-mezőt is temérdek derék cserebogár porhüvelyei borítják! Hát hogyan lehet így, az emlékükön és a még ki sem hűlt tetemükön végigmasírozni a magunk kicsinyes boldogsága felé?

A kedves ara nem igazán tudott erre mit felelni, próbálta rendbe rakni magában a dolgokat, s nem minden apróságon megsértődni, de mindez alig-alig sikerült neki. Végül fejfájásra panaszkodván korán lefeküdt, s egészen reggelig a fal fele fordulva alvást színlelt. Akkor aztán mintegy békejobbot nyújtva, de immár sokkal szolidabban mosolyogva így szólt:

– Nem bánom, legyen augusztusban!

Tivadar erre már végképp alig tudta türtőztetni magát.

– Augusztusban? Neked valóban nincs szíved! Az a hónap a tiszavirágok balladája! Igazi tragédia, melyet évről évre el kell viselnie az olyanoknak, akik egy kicsit is a lelkükön viselik ezeknek az apró teremtményeknek a sorsát! Szerinted mennyire tudnék tündökölni, ha csak arra gondolok, hogy ezeknek a rovaroknak az élettelen teste borítja a hatalmas vizeket?

A kedves menyasszony akkor kezdte el összeszedni a holmijait. Akkor dobta sutba kicsit sem érdekelvén a lehetséges utolsó alkalmat, amikor is őt az oltár elé vezethetik. Abban a pillanatban döntötte el, hogy inkább él egyedül vénlányként, mint egy efféle „bogaras” vén keselyűvel. Már éppen rohamos léptekkel sétált volna ki a küszöbön át, amikor Szászberegi Tivadar egy gyöngéd pillantással, egy hozzá illő mélyről jövő sóhajjal, továbbá egy egyszerű „maradjál itten!” – nel megálljt parancsolt neki.

Csak ne szeretném ennyire! – suhant át a nő agyán, majd a következő pillanatban már kezdett is visszarendezkedni a bőröndből a szekrénybe.

Végül halottak napján esküdtek meg. Bár igaz, az sem volt egyszerű, a papot ugyanis a sírkőszentelések mellől kellett elcibálni. Az az időpont azonban teljességgel megfelelt a rovartani professzornak, hisz az esemény kellőképpen tekintettel volt a rovarvilág aktuális ciklusának. A lakodalom azonban igencsak mérsékelt volt, fülhallgatóval élvezték csupán a komolyzenét. Bevallása szerint ugyanis nem tudhatták, hogy van-e a ház alatt egy-egy békésen szunnyadó hangyaboly, melynek téli inaktív életét veszélybe sodorhatták volna a féktelen és egyben teljesen szükségtelen mulatozással. Hát ekképpen esett meg Szászberegi Tivadar esküvője, melyet szépnek ha nem is lehetett nevezni, de a maga nemében mindenképpen emlékezetesnek volt mondható.

Az ezután következő időszak talán még a nyugalomról is szólhatott volna, de az újdonsült feleség joggal érezhette magát mellőzöttnek, minek után a férje napokra bezárkózva töltötte az időt, jegyzeteket összegezett, irodalmi forrásokat gyűjtött, legfrissebb téziseihez keresett alátámasztást. Az asszony tűrt, ameddig bírta idegekkel, majd tapintatot erőltetve magára, reszketeg ujjakkal bekopogtatott a dolgozószoba ajtaján, hogy elmondja bánatát, történetesen azt, hogy némileg több törődésre vágyna.

A férj először teljes értetlenségbe burkolózva nézett rá, nem is kapizsgálva, mire ez az elégedetlenség. Aztán egyszer csak tekintete új fényt kapott, s megtalálva a megoldást, immáron oly magasztosan és szeretetteljesen nézett a feleségére, mind még soha.

– Akkor mostantól hosszú heteken keresztül átvesszük a rovarok rendszertanát, és hogy egy kis játék is legyen a dologban, mindennap megtanulod öt bogárka latin nevét! Kezdhetnénk rögtön a tojócsövesekkel! – vágta ki csillogó szemekkel.

Az asszonyka azonban nem akart latinul tanulni semmit. Mi több, azon az estén is a fal fele fordulva aludt, ahogyan azután még nagyon sokszor.

De nem csak napok teltek el így, hanem hetek, hónapok, évek. Olykor, mintha némi pezsgést lehetett volna érezni kettejük kapcsoltában. Ezek többnyire a közös utazások alkalmával voltak érezhetőek. Ahogy azonban ezt sejteni lehet, ezek az alkalmak nem kettejük kedvéhez, sokkal inkább egyes rovarfajok életciklusának megismeréséhez voltak igazítva. A professzor például nem volt rest az éves fizetését repülőjegyre költeni, hogy egyes afrikai virágbogarak nászát megszemlélhesse. Máskor Ázsiába utaztak, de a kínai nagy fal helyet bögölyökre és szúnyogokra leselkedtek a monszun ideje alatt. Eltelt egy kis idő, s a korábban oly lelkes asszonyka szeme már meg sem rebbent, amikor kiderült, hogy ezúttal Amerikába mennek, hisz ott olyan ökölnyi colorado bogarak teremnek, amik még az autó szélvédőjét is képesek betörni.

– Csak ezt ússzam meg, aztán ha hazaérünk, rögvest beadom a válópert! – ájuldozott.

Aztán mégiscsak tűrt, de nem hitt már semmiben, ami kettejük kapcsolatát feljavíthatta volna. Gondolta, az ötéves évfordulót azért még megvárja. Hogy miért? Maga sem tudta.

Hát eljött az is.

Halottak napja volt.

Az ő esküvőjük jubileuma.

 Tortát csinált. Étcsokoládésat. Keserűt, feketét. Az öt gyertya úgy pislákolt rajta, mintha valóban a csupasz márványkőre biggyesztették volna. Aztán szólt a férjének, aki csoszogva, de mérgelődve előlépett. Leült a torta mellé, és bámult, mint borjú az új kapura. Az asszony beszélni kezdett.

– No, kedvesem! Ha elmondod, minek az évfordulója van, s mire a torta, akkor mégsem hagylak el még ma.

A férfi nézett, szemében üresség kopogott, majd egyszerre megvilágosult.

– Hát persze, kincsem! Ezen a napon fedezte fel Alekszij Alekszimov Alanyij a csattogó csillanó keresztbúbos csíkbogarat! Köszönöm, hogy megemlékeztél róla! – mondta teljes derűvel a hangjában.

A feleség szemében egy apró erecske elpattant, néhány szál haja élettelenül hullott a torta teljesen sima lapjára, s odabent az idegek utolsó táncukat járták. Az asszony azonban nem szólt semmit. Apatikusan felállt, csöndesen kihúzta a gyertyákat, gondosan elfújta mindet, majd egymás mellé rakta őket. Végül megfogta a férje tarkóját, és belevágta a tortába annak arcát egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, és nem utolsó sorban, ötször. Aztán fülön fogta a férfit, kivezette a tornácra, ahol akkorát rúgott a valagába, hogy a magyar entomológia hazai legnagyobbika, a rovarvilág professzora úgy repült, mint a győzelmi zászló, míg végül nagy puffanással földet nem ért.

A férfi oly dühös volt, mint még soha, életének megbecstelenítéseként élte meg a csúf pillanatokat. Hallatlannak érezte, hogy őt, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a tudomány oltárán, egy egyszerű vászoncseléd ilyen módon sért meg. Dühödt szeme előtt délibábként ráncolta össze a világot a harag, amikor egyszer csak hirtelen minden megváltozott. Minden szép lett, csodálatos, olyan, mint akkor gyerekként! Mint akkor, egyszer.

– Acrida Ungarica! – mondta átszellemülten, ahogy az előtte rágcsáló, kivénhedt, de annál ismerősebb sisakos sáskára pillantott.  – Köszönöm, életem! Neked is boldog évfordulót! – csilingelte a férfi hálával telve, félig hátrafordulva, de hangja tompán beleütközött a csukott ajtóba. Visszafordult hát a sáska felé, aki még egy pillanatig nézett rá, majd ezúttal nem volt rest elciripelni azt a bizonyos „viszlát”- ot, s egy szebb jövő felé repült.

Örökre.