Isten elvesz, aztán ad…

  Bevásárlólistába temetkező arcok; ismerősökkel összefutó alakok bálycsevelye; nyűgös párok, akik már megunták a sokáig tartó bolyongást; döntésképtelen tagok és kígyozó sorok, egyenlő egy átlagos és unalmas bevásárlással. Hogy ne haljak éljen, valamint, hogy ne bűzölögjek, kénytelen voltam az alapszükségleteimet kielégíteni, azaz elugranom a legközelebbi boltba. Úgy ahogy voltam, melegítőben, duzzadt szemekkel, kocos hajjal léptem ki a nagyvilágba. Az áruház ajtaját átlépve, céltudatosan a kosaramba pakolom az árukat, majd a kasszához sietek, hogy minél előbb folytathassam a mai napra szánt programomat: a bőgést. A szalagon futó árukat lecsíppantja a hölgy, én pedig a megvásárolt termékeket beledobom, a zsebemből előhúzott szatyorba. Az eladó hölgy kinyomja a blokkot, letépi és felém tartja. Elveszem tőle. Vagyis elvenném, de kicsúszik a kezemből. Lassú eséssel hull le a többi ott hagyott nyugta kupacba. Ez az a pillanat, amikor a vontatott és szürke vásárlásban, a felvett blokk elolvasása miatt, megáll az idő. Mintha visszapörgetné magát ahhoz a eseményhez, amikor eldöntöttem, hogy ezentúl minden alkalommal figyelni fogom az ecofamilys vékony lapokat.

    • Mit csinálsz Szofi? Dobd el tiszta kosz, nem ám elkapsz valamit! – mondom ősztönösen, miközben ő egy földön heverő saras papírt készül megmenteni az elázástól.

    • De hát van rajta idézet, el kell olvasni – mondja nem törődve a szakadó esővel.

    • Azta! Nem is tudtam, hogy van ilyen. Észre se vettem eddig – ahogy elhagyja a mondat a számat, jövők rá mennyire nem figyelek az apró örömökre a mindennapokban. Velem ellentétben barátnőm, mindenben megtalálja a szépet, olyan szemüvegben látja a világot, ami irigylésre méltó, átragad az emberre az ártatlansága és a kedvessége. 

    • Nem is mindegyiken, csak az ecofamilysen! – tájékoztat.

    • „AZ EMBER AKKOR FEDEZI FEL MAGÁT, AMIKOR MEGMÉRKŐZIK AZ AKADÁLLYAL.” – olvassa fel hangosan.

    • Úristen ez nagyon menő!!!!! – lelkesedem.

    • Ugye? – vág elégedett képet vigyorogva.

    • Ez egy jel Szofi, milyen igaz a mai napunkra is! – idézem fel a nap történéseit.

    • A szerencse sütivel is ezt csinálom. Egyfajta jóslatnak fogom fel, ami igaz lesz a napomra. Néha Istentől kérek segítséget, hogy mutasson utat – visszhangzik a fülemben vidám hangja. Az emlékfoszlány felidézése belsőmben, kellemes,spirituális érzést kelt, amit a jelen fájdalmasan szorító érzése a mellkasomban mocskol be. Egy  megállíthatatlan nosztalgia áradat veszi kezdetét. Jellegzetes, barátságunkat megalapozó ikonikus mondatok cikáznak az elmémben.

 „Néha elképzelem, hogy egy gyönyörű tízemeletes tetején ülők napfelkeltekor”. „Akárhányszor az intersparban vagyok és egy libabőrt okozó, jó szám felcsendül, mindig elképzelem, hogy egy musicalban vagyok. Mindenki tudja a koreógráfiát és egyszer csak neki állnak velem együtt táncolni, mint az 500 nyár filmben”.   Ahogy minden idézetes blokkról, minden eufórikus dalról a sparban, az összes napfeltekor tízemeletesre tükrözödő napsugárról, ezután is eszembe fog jutni Szofi. Van, hogy elveszítünk valakit, nem féltetlenül, úgy, hogy meghal. Tesz egy 180 fokos fordulatót az illető és kizár az életéből. Az is lehet, mi magunk vagyunk a hibásak, de mást hibáztatunk. Esetleg csak egy újabb leckét tanít az élet vagy szimplán elvégezte a személyiségünk fejlődéséhez Isten által szánt feladatát az adott személy. Tudom, hogy egy része továbbra is szívemben lesz, döntéshozatalkor, hallom majd a hangját ő mit tanácsolna vagy tenne a helyemben, de az már nem ugyanolyan. Lesz, hogy eszembe fog jutni dolgokról, legyen az csak egy nyamvadt blokk. Igyekszem minden életjelenlétemet össze szedni, hogy a valóságba visszazökkenjek. Tisztelettudóan elköszönök, kezembe veszem az előttem heverő papírra nyomtatott szöveget és azzal a lendülettel mérgesen összetépem. A kijárat felé haladva a kukába hajítom, majd az arcomról legördülő sós vizet letörlöm. Gyors léptekkel megyek, hogy minél előbb visszatérhessek az otthonomba, bebújhassak az ágyamba, s zokogva hallgathassam a somewhere only we know-ot, és ne ez a fojtógató érzés marja szét a torkom. Alapesetben szánni valónak tartanám, hogy az utcán sírok, de jelen körülmények között: egyszerűen leszarom. Felhúzom a kapucnim, hogy némileg takarásban legyen az arcom. Ahogy a kocsik között átvágom az utat a járda felé, bekanyarodik előttem egy jármű, leparkol, majd a motor leállítása után egy fiatal pár kiszáll belőle. Miután a látóterembe érnek realizálom, hogy ismerem a fiút. És akit a barátnőjének hittem, az anyja. Tizedik osztályban halálosan szerelmes voltam ebbe a srácba. Salamon Bálintba, azaz Saliba. Mintha elnyelte volna a föld két teljes évre! Nincs fent egy közösségi oldalon se, a 21. században!  Ha akartam volna se tudtam volna utána nézni, hol tart az élete. Csoda, hogy először nem is ismertem fel? Nagy szőke göndör fürtök omlanak a homlokába, nekem pedig hullámos rövid hajjal élt az emlékezetemben. Teljesen egyszerűen öltözött, koptatott farmer és fekete póló. Most pedig cargo nadrág, bőrkabát. Csakis miután meghallottam a szarkaztikus jellemének különleges hanglejtését utána tudtam, hogy ki készül felém sétálni. Mielőtt a személyes terembe érhetett volna, hirtelen lefékeztem, hátat fordítottam és a legközelebb eső autónál takarásba álltam. Egy idős nénivel találom szembe magam.

    • Eltolhatja – hitetlenkedve nézek le az üres kocsira.

    • Én nem... – megse tudtam védeni magam, hogy nem csöves vagyok, faképnél hagyott  a visszatolandó eszközzel a mammer. Így egy sóhaj kíséretében, rámarkolok a fogójára és ráérősen figyelve rá, hogy jó távolságra maradjak le Saliéktól viszem vissza. 

Ahogy a kocsit , ütközésig a helyére tolom egy fehér cetlit látok a rácsok között ragadva. Nem hiszem el, hogy Isten nem hagy békén, és üzenni akar nekem. Idegesen felkapom és böngészni kezdem a betűket. „ FELEDD A SZOMORÚSÁG PERCEIT, DE NE FELEDD EL SOHA, AMIRE AZOK TANÍTOTTAK.” – VÖRÖSMARTY MIHÁLY.  Persze, hogy ez is idepasszol pont, nem is csodálkozok már rajta! Miután biztosra vettem hogy besétáltak , fordulok meg és veszem az irányt haza, immár másodjára.

    • Bálint, vissza futnál a bevásárlótáskáért? Ott van a csomagtartóban! – hallom meg a mozgásérzékelő ajtó kinyílásakor, Rózsi, azaz anyukája hangját, baaszki!!! Baszki, baszki, baszki!!! Igyekszem elszublimálni a helyszínről mielőtt a baj felütné a fejét, így futásnak eredek. Nem veszem észre, hogy egy bucka van előttem. Elbotlok benne és hasra vágodom. 

    • Jól vagy? Fel tudsz állni – kérdi tőlem mögöttem egy hang, aki számára minden bizonnyal lelepleződtem. Oh Istenem, nyilván végignézte ahogy eltaknyolok. - Várj Nusi! Felsegítelek! – dönt ma úgy mindenki, hogy a világmegváltója lesz, elősször a mami most meg a Sali. - Nusi elősször meg se ismertelek -hüledezve üdvözöl, s közben talpra állít.

    • Oké, ne pánikolj be, de vérzik az állad! - reflexszerűen az említett testrészhez teszem az ujjam. Miután elemelem onnan a kézfejem , a vér cseppekben csöpög le az aszfaltra. Készségesen zsepit nyújt át nekem Bálint, hogy a sebhez oda tudjam nyomni. De nem telik bele egy percbe se, át itatja a vörös folyadék a papírt.

    • Jézusom, mit csináljak? - kérdem, inkább saját magamtól, mint tőle.

    • Az autóban van első segély doboz, segítek leápolni, ha gondolod - ajánkozik.

    • Hát ö… - tétovázom, ennyi eltöltött nosztalgikus idő elég is volt nekem, nem akarom még jobban égetni magam, hogy előtte hisztizzek is.

    • Leápoljuk, nem mész így el- ezúttal kijelenti, ellentmondást nem tűrő hangon. Ezért az oldaláért voltam olyannyira odáig meg vissza régen: a gondoskodó, határozott Sali. Istenem de sexi! Előhalássza a telefonját a zsebéből. 

    • Anya, egy barátommal össze találkoztam - Ki a barátja? Diszkréten körbenézek. Hát mivel más nincs itt,  kizárásos alapon gondolom én vagyok az - elesett és most segítek neki, nem megyek én be, vegyél egy táskát kérlek, visszafizetem az árát- fogja  rövidre a beszélgetést, majd leteszi.

    • Gyere - a derekamra simitja a tenyerét és úgy vezet az autójához.

Kinyitja az anyós ülés ajtaját. Kezemet (!!!) megfogva  ültet le az ülésre. Csomagtartóból kivett életemet remélem megmentő kis dobozkával visszatér. A fertőtlenítő oldatot kiveszi. Az üveg tartalmát egy vattakorong szerűségre önti.

    • Jó ez most egy kicsit csípni fog - figyelmeztet előre. Olyan közel van, hogy érzem bódítóan kellemes parfümjének isteni illatát. Úgy érzem beszélnem kell, hogy eltereljem a gondolataimat arról, hogy minden vonzó rajta.

    •  Annyira sajnálom, bocsánat, hogy ilyen szerencsétlen vagyok és keresztül húztam a terveiteket - szégyenkezem, nem a legjobb témaválasztását megkezdve.

    • Inkább megkéne köszönnöm, hogy megmentettél a vásárlástól, ne viccelj - mélyről jövő nevetése megmelengeti a belsőm. Utolsó simításnak ragtapaszt vesz a kezébe, és az arcomra tapasztja. - Megeshet bárkivel, hogy elesik. Ebben nincs semmi - amilyen nyugodt, magabiztos, hangvétellel közli, tényleg el is hiszem neki. Hogy lehet valaki ilyen normális? Valamire való felnőttet faragott belőle az élet. - És egyébként mi újság veled, hogy vagy? - érdeklődik udvariasan.

    • Őszintén? Szarul. A napokban szakítottak velem - látom ahogy az érzések váltakoznak az arcán. Megköszörüli a torkát.

    • És meddig voltatok együtt a barátoddal? -  látom rajta, ahogy nagyon igyekszik lazának tűnni.

    • Lány volt - vonom meg a vállamat hanyagul. Sali a válaszomat hallva, szólásra nyitja a száját, de nem jön ki rajta hang.

    • Én, én, én ööö nem tudtam, hogy te… - keresi dadogva a megfelelő szavakat.

    • Ja, nem nem - magamat is meglepem, hogy őszintén fel kacagok. -  A lánnyal barátnők voltunk, nem vagyok meleg. De megszakította a barátságunkat. Üziben, érted? Ennél nagyobb közhelyet! Üzenetben dobtak! És azért elég hosszú ideje voltunk szoros kapcsolatban, így eléggé megvisel, mert soha se gondoltam volna, hogy pont ő egyszer úgy gondolná, hogy nem kér belőlem többet. Bárhova megyek ott van, minden gondolatom körülötte forog, mindenről is eszembe jut! Itt is - mutatok a bolt irányába. Majd egyenesen rá szegezem dühös pillantásomat. - Most leszidlak! - mérgelődöm vele.

    • Engem miért, mit csináltam? - kérdi csodálkozva.

    • Fogadni merek, hogy te se tudtad, hogy a blokkokon van idézet! Észre se vetted. Az emberek ebben a rohanó világban semmit, ami jó, nem vesznek észre. Csak panaszkodni tudnak! - puffogok, haragudva az egész világra.

    • Mint most te? - emeli fel diadalittasan a szemöldökét. 

    • Miért ebben szerinted mi volt a jó? - fújtatok tovább.

    • Hogy találkoztunk- néz mélyen a szemembe. Pillangókat  érzek a gyomromban !!!

    • Ez mondjuk igaz - szégyellem el magamat.

    • Bocsánat, amikor az embernek baja van könnyebb másra kivetíteni - hajtom le a fejemet bűnbánóan a kirohanásom miatt.

Kinyitja a hátsó ajtót és a táskájában kezd el matatni, kulcsával kezd el zörögni, látom ahogy rengeteg topjoy kupak van rá rakva a karikára, egyet levesz róla. 

    •  Igaz nem blokk idézet, de talán ez jobb is- a kezembe nyom egy topjoy kupak üzenetet. Ahogy olvasom, őszinte mosoly terül szét a számon, ezentúl ez a pillanat fog eszembe jutni, ha meglátok egyet. Remélem ez egy jel vele kapcsolatban, ami igazzá fog válni:                                           “Ez a nap tökéletes egy újra kezdésnek”