Úgy sétáltam az utcákon, ahogy akármelyik ember a közelemben, bár ők nem sejtették, hogy van bennem egy hatalmas indulat ellenük. Nem mindegyikükkel vannak bajaim, csak azzal a párral, amelyik olyan… olyan egészen undorító és pusztítani való. Mikor három évvel ezelőtt az elsővel találkoztam, ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy a tettek mezejére lépve, megadjam neki azt, amit kell. Üvöltött a fejemben egy hang „Tedd meg! Tedd meg!”, láttam az arcán, ahogy szinte kérleli a végét, már-már azt gondoltam; ennél a helyzetnél nehezen találnék ideálisabbat, hiszen én ezeket meg akarom ölni, és ezek kérik is, szinte könyörögnek nekem érte. Egyetlen árva mosoly sem ült ki az arcukra, mind olyannak tűnt, mintha most rontották volna meg ezredjére, pedig egyik-másiknak a legnevetségesebb indoka akad erre. Utálom őket, minden áron el akarom pusztítani az összeset, ha már azt kérik, megadom nekik; kitépem a karjaikat, a lábaikat, a hátukra ürítek, majd a végtagjaikkal verem habosra a végtermékem. Leköpni való söpredék az összes, aki eldobja magától az életét önként és dalolva… Persze nem ment minden a terveim szerint. Sokszor vissza kellett fognom magam, nehogy feltűnjön nekik a vérszomjam és elmeneküljenek idő előtt. Tudom, akarják; szeretnek fogócskázni. Nincs ellenemre egy kis kergetőzés, de a lebukásomat kockáztatnám vele, az pedig nem hiányzik. 

    • Jó napot Kiss Violetta vagyok!

    • Horváth Katalin. – nyújtottam felé a kezem.

Őszintén szólva meglepődtem a leányzón, mivel úgy gondoltam ennek az eseménynek a bekövetkeztére egyébként, mint gyerekes képzelődés. Feladtam egy hirdetést „Ha kell embert is ölök.” szöveggel, amolyan poénból. Az járt a fejemben, mennyire vicces lenne, ha ezúttal az áldozatomat nem kellene becserkésznem, hanem a karmaim közé futna önmagától. Persze, gyűlölöm ezeket, viszont annak ellenére mekkora okádékok mind, függetlenül a nemüktől, még egyszer sem mutatták ki nyíltan a legfőbb vágyukat.

    • Most hogyan lesz ez? Már meg is csináljuk, vagy valamit még kell előtte tennem? – kérdezte.

    • Igyunk egy kávét, és beszélgessünk!

Nem csináltam magamnak egyéb programot a közeljövőre vonatkozóan, ezért az a kósza gondoltam támadt; miért ne ismerjem meg?, ezért invitáltam be a közeli kávézóba. Forgalmas helyet választottam, mert kíváncsivá tett, mennyire hallgatóznak az emberek.

    • Hány éves vagy? – indítottam a dolgokat én, miközben vártuk a rendelésünket.

    • Harminc.

    • Ugye tudod, hogy nincs visszaút?

Megnyugodtam a korát hallva. Fiatalabbnak tűnt, de az átnyújtott igazolványán egyértelműen annyi lett feltűntetve, amennyinek mondta magát. Az egész olyan olajozottan zajlott; örültem, hogy végre valaki önként jelentkezik és nem kell folyton fogócskáznom. Belefáradtam már abba… A kérdésemet követően egy szót sem nyögött ki, csak bólintott, aztán a táskájából előkotorta a személyijét, meg átadta az összes pénzét a tárcájából.

    • Nekem már nincs rá szükségem, csinálj vele, amit akarsz. A kártyámat nem adom, mert azzal lebukhatsz, de levettem róla mindent, ahogy látod.

Sosem kértem ilyet, bár jól jön egy kis plusz. Az áldozataimat néha kifosztom, attól függően, mennyit találok náluk, ez a lány viszont… nem elég, hogy önként jelentkezik, még arra is gondol, nehogy bajba keverjen azzal, amit tesz. Ő tényleg akarja ezt. Valamiért… Tudom, igen, ő olyan, azok közé tartozik… undorító, mégis valamiért mást érzek felé. Hogy lehet ennyire készséges? Eddig az összes könyörgött, menekülni próbált, pánikba esett, ez a lány pedig a jelét se mutatja ennek.

    • Köszönöm. – szólt belőlem az illem.

    • Megkérdezhetem az okát?

    • Nem.

Egy kis ellenállás… Tetszik. Bár ez nem olyan. Eltér a korábbiaktól, talán mégsem tetszik, nehéz eldönteni.

    • Miért nem?

    • Utálom, nem bírom tovább, véget akarok ennek vetni. A szüleim tehetnek az egészről, nem akartam én ügyvéd lenni, egész nap az irodában poshadni a molesztáló főnökökkel, az állandó alábecsüléssel, a monotonitással. Érted? Véget akarok ennek vetni már! Az egészet utálom, hányhatnékom van már attól, ha a munkahelyemre gondolok. Jogszabály így, jogszabály úgy… Elegem van már az egészből. Felkötném magam minden vasárnap este, amikor arra gondolok, mi vár hétfőn. Mi értelme az egésznek? Mi?! De nem tudom megtenni, mert gyáva vagyok. Gyenge és gyáva, ahogy apám mondta mindig. Egész életemben… Ezért! Ezért… kerestelek meg. Láttam a hirdetésed. – fakadt ki egy sóhajt követően.

Álmomban sem gondoltam, hogy azt valaki komolyan veszi.

    • Értem. – ittam bele a kávémba.

Mást éreztem. Ez az egész átfordult valami… valami megmagyarázhatatlanba. Eddig úgy tekintettem rájuk, mintha tárgyak lennének; egyszerűen megtettem, nem érdekelt, hogyan alakulnak az események a továbbiakban, vagy kiknek hiányoznak majd. A gyűlöletem fegyverként használva, véget vetettem az életüknek, de ez… ő… hogy is hívják?, mindegy, szóval ő, más. Nehéz úgy gondolni rá, mint azokra. Itt ül előttem, a fejét lehajtva várja a megbeszélteket, az élete egy roncs, meg akar szabadulni tőle. Kielégítené a vágyam, még pénzt is ad, sőt figyel arra, nehogy lebukjak és bajom legyen ebből. Elképesztő. Ennek ellenére azt mondja, gyengének és gyávának hívja a családja. Kedvem támadt meglátogatni őket, de nem fogom megkérdezni tőle, hol laknak. Ki akarom élvezni ezt a varázslatos pillanatot, mert talán ez lesz az utolsó.

„Jól átgondoltad?” Szeretném ezt kérdezni tőle, de meg sem tudok szólalni. Ránézek és öröm önti el a testem. Magamra sem ismerek… hihetetlen.

    • Tudod, hálás vagyok neked. – mondtam ki hangosan.

    • Miért? – kerekedett el a szeme.

    • Még sosem volt ilyen együttműködő ügyfelem.

    • Mikor csináljuk már?

Még siettet is. Eszem megáll…

Az odaúton folyamatosan azon gondolkodtam, vajon, miért jelentkezett, miért akarja azt az egészet önként? Tényleg ennyire akarja? Ennyire szeretné, ha kezelésbe venném? Biztosan tudja, mire vállalkozott? Épelméjűnek tűnt, mégis ezt akarja, ráadásul sürget. Türelmetlenül várja a halálát. Ezt el sem hiszem. Ehhez hasonlót sosem éltem át korábban. Úgy érzem, ez a legnagyobb gyönyör eddig az életemben. Önként felajánlotta nekem magát, konkrétan felvállalta, hogy ezt szeretné. Nehéz leírni az érzést, ami átjár, de hálás vagyok neki ezért.

A tetőre érve már teljes mámorban fürödtem, alig hallottam a szavait, mintha lecsavarták volna a hangerőt rajta. 

    • Menjünk a túlsó széléhez! – adtam neki az instrukciót.

Az alkatom alapján ez talán sejthető, de a helyszínre érve megragadtam a derekát, felemeltem, majd ledobtam. Elöntött az adrenalin, a szerotonin és az endorfin. Fájt. Fájt, hogy vége lett. Ugyanakkor rendkívüli élmény volt, amiért elképesztően hálás vagyok neki. Megmutatta nekem, mennyire emberi tud lenni a fajtája. Talán kivétel, de valami fontosat közölt ezzel. Itt az ideje, hogy befejezzem. Embert találtam közöttük. 

A lépcsőházba visszaérve elővettem a telefonom, tárcsáztam a számot, majd beleszóltam.

    • Most öltem meg egy ügyvédet. – majd letettem.

Térdeim összecsuklottak, falnak dőlt a hátam, lassan lecsúsztam. Ebben a pózban terveztem megvárni az egyenruhásokat. Azt hiszem itt a vége. Abbahagyhatom a gyilkolásukat, mert kezdem embernek látni őket. Ez a nő mindennél nagyobb örömet okozott nekem. Levette a súlyt a vállamról, abbahagyhatom a titkolózást, az állandó aggódást és gyűlöletet, végre nyugodt lehetek, hiszen ők is emberek. Köszönöm neked, hogyishívnak… még a neved se jegyeztem meg. Köszönöm, hogy véget vetettél ennek!